Férfi nem

 - Még nem vagy kész? Vagy alsógatyában jössz? Cuki darab, de ha nem akarod, hogy bevigyenek a vigyorgóba, húzz rá egy farmert.

- Inkább maradjunk itthon. Semmi kedvem felöltözni. Van whisky, sör, Unicum, jég, Jäger. És mindjárt kezdődik a meccs.

 - Teszek a meccsre. Hónapok óta be vagy zárkózva a lakásba, ez nem normális állapot. Eddig elfogadtam, hogy minden kimozdítási kísérletemet visszavered azzal, hogy pihenni akarsz, de ez, amit művelsz, már nem regenerálódás. Ez depresszió.

- Én nem depressziós vagyok, hanem lelassult. És higgy nekem, most vagyok a normál, viselhető, élhető tempóban.

- De ez így nem élet, te is tudod. Legalábbis nem minőségi élet.

- Minőségi élet. Az meg mi a tököm? Mesélj már róla! Hol lehet megvenni? Kilóban mérik vagy grammban? Felbontás után meddig őrzi meg a szavatosságát? Mivel kell etetni? Alapjáraton szobatiszta, vagy neki is kell alomtálca, mint a macskának? Hová vigyem, ha beteg lesz? És ha rendesen etetem, nevelgetem, akkor egyszer csak felnő, és onnantól használhatom?

- Te is tudod, miről beszélek, ne maszatolj. Értem, hogy taccsra tett a cirkusz a válással, vagyonmegosztással, most meg a szemétkedés a láthatással, de lassan azért a sarkadra kéne állnod, nem? Ha másért nem, a lányodért. Tényleg hagyod, hogy az anyja teletömje a fejét azzal, hogy azért nem lát, mert nem vagy rá kíváncsi, miközben kéthetente kitalál valami ürügyet, hogy most éppen miért nem tudod elhozni a gyereket? És mindezt azért, hogy elszokjatok egymástól, mert így könnyebb lesz elfogadtatni az új pasit!

- Nemigen látom, mit tehetnék. Ehhez a fajta háborúhoz nekem nincsenek fegyvereim.

- És ebbe így belenyugszol szépen? Az se izgat, milyen mintát tanul így a lányod?

- Régebben azt gondoltam volna, hogy hát ilyet ne. De azóta sokat voltam magamban, csendben. Tudod, mire jó a csend? Gondolatok születnek benne. Sőt, olykor relevációk is. Persze, ez csak akkor kockázat- és mellékhatás mentes állapot, ha viszonylag ép elméjű vagy, és magasabb EQ-val rendelkezel, mint egy fikusz.

- Hülye.

- Én is szeretlek. Egészségünkre!… Na szóval, most azt gondolom, hogy ha szerethető embernek akarom látni a lányomat, akkor még véletlenül se legyen olyan, mint az anyja. De ha könnyű életet akarok neki, akkor azt mondom, tanulja csak el egy igazi profitól, hogyan kell érvényesíteni az akaratát, kitaposni magának a legnagyobb nyereséget.

 - Aha. Akkor is ezt mondod majd, ha te kerülsz az útjába? Vagy ha taccsra vágja majd anyagilag-lelkileg a férjét, mint téged az ex? De ne szaladjunk előre, maradjunk a jelennél. Szerinted mit gondol a gyerek arról, hogy nyolc hónap alatt összesen három napot látott, ami alatt egyszer sem beszéltél neki az anyja ocsmány trükkjeiről a láthatás körül? Meg sem próbáltad kivédeni, vagy megmagyarázni a helyzetet.

- Mert nem gondolom, hogy magamat kéne védenem. Inkább őt védem meg.

- Azzal, hogy megadóan kivonulsz az életéből?

- Ha a válással járó érzelmi megterhelést, a veszteségét, meg az új pasihoz hozzászokást kövekben mérném, akkor az anyja habozás nélkül rárakta a Szabadság hegyet. Én rakjam még rá a Gellértet is? Mert igazam van?... Nem. Inkább várok. Tizenkét éves. Még két-három év, és önjáró lesz. Oda megy, ahová akar, azzal él, akivel akar. Kérdezhet, feldolgozhat, tisztán láthat. Rajta múlik.

- Legalább ügyvédet választottál volna jobban! Képzeld, vannak olyanok, akik harcolnak is érted, nem lebeszélnek a harcról!

- Ez a pasas legalább korrekt volt. Pontosan elmondta, mire számíthatok, milyen lépésnek mi lesz a vonzata. A legelső mondata az volt, hogy ebben az országban, ha csak az anya nem alkoholista, vagy elmebeteg, esélyem sincs a gyerekelhelyezésnél. Nagyon sokat köszönhetek annak, hogy őszinte volt. Ha csak a pénzre hajt, ha nagyotmond, ha fényezi a mártírglóriámat, akkor könnyen beleragadhattam volna egy évekig tartó szumózásba. Így legalább gyorsan vége lett.

- Nem győztél meg. Legalább mondtad volna el el a bíróságon, hogy az asszony félrekufircolt, majd úgy döntött, hogy lecserél, és viszi mindazt, amit te güriztél össze. Te meg lövés nélkül kapituláltál. De belefáradtam, hogy motiváljalak. Még arra se tudtalak rávenni, hogy keress egy normálisabb albérletet.

- Enni, tévézni, olvasni, aludni teljesen megfelel ez is. Momentán nem vágyom másra. Ahogy említettem volt, teljes odaadással pihenek.

- És meddig fogsz punnyadni ebben a szobanövény üzemmódban? Ne csináld, kell, hogy legyen értelme az életednek! Anélkül csak vegetálni lehet.

- Ja. Mondják. Amúgy belegondoltál már, hogy néz ki az életünk? Minden nap felkelünk, elmegyünk dolgozni, akkor is, ha utáljuk a melót, mert pénzt kell keresni, különben nem élünk meg. Illetve egyedül kényelmesen megélhetnénk, de ügyesen megszerveztük magunknak, hogy legalább két-három ember függjön tőlünk. Ha jó a génállományunk, és szerencsénk is van, megérhetjük akár a 70 évet. És ebből munkával töltünk minimum negyvenet, de mire mi nyugdíjba mehetünk, lesz az ötven is. És nem számít, hogy gyári melósról beszélünk, vagy bankárról. Mindkettőt ugyanúgy bedarálja a pénzért hajtás, csak a gyári melós kétdekás Hubertusszal oldja a stresszt, a bankár meg kilenc éves thai lányok seggéről szippantja fel a nagy tisztaságú kokaint. Mi a különbség, a bekerülési összegen kívül? Presszionáljuk magunkat, hogy teljesítenünk kell, karrier kell, pénz kell. Presszionáljuk a gyerekeinket, hogy tanuljanak, jól tanulják meg az összes szart, amit lenyomnak a torkukon, és megmagyarázzuk, hogy azért, mert ez az elvárás, blablabla. Mondtad valaha a gyerekednek, hogy akkor is szeretni fogod, ha kukás lesz? Persze, hogy nem. Feltételeket szabunk. Ha így működsz, akkor szeretlek. És ugyanezt csináljuk a párunkkal is. Nem a valós történésekben működünk, reagálunk, hanem elvárásokban, szerepekben. Nem hús-vér embert szeretünk, azt nem is látjuk, csak a funkcióját. Feleség, férj, anya, apa, gyerek. És akként is bánunk vele. Megbosszuljuk, ha nem úgy működik, ha nem azt mondja, teszi, ahogyan mi azt jónak gondoljuk, hisztizünk, számon kérünk, bosszút esküszünk, ha nem kellünk, ha megcsal, ha lecserél egy újabb modellre, mint egy sokat futott kocsit. Én sem figyeltem igazán a feleségemre, míg fel nem borította a világomat. És aztán rácsodálkoztam: ki ez a nő, és hol volt eddig? Pedig ott volt, ő volt. Én nem láttam… Ha a sztereotip forgatókönyvet választom, most gyűlölnöm kellene, mert kifosztott, megalázott, apaként is kisemmizett. Én meg hálás vagyok neki. Annak a terráriumnak, aminek a mókuskerekében futkostam tizenöt évig, én magam húztam a fejemre a fedelét. Már én sem kaptam levegőt nagyon régóta. De neki volt bátorsága széttörni az üveget.

- Oké, értelek, elfáradtál, idő kell, hogy kiheverd. De legalább csajozhatnál. Hátha horogra akad valami jó kis nő, hm? Az újdonság varázsa se mozgat meg?

- Nem. Csak a sérülés lehetősége mozgat meg. Arra ösztönöz, hogy összegömbölyödjek, és védjem a fejemet.

- Baromság. Nem azt mondtam, hogy kötelezd el magad, hanem hogy szórakozz egy kicsit. Van mit bepótolnod! Ha észnél vagy, mi bajod lehet? Azért abban egyetértünk, hogy te irányítod az életedet, nem?

- Nem. Pontosan a válás óta nem értünk egyet. Erről jut eszembe, kéregetett tegnap egy hajléktalan a villamoson. Az volt a felirat a pólóján, hogy „Amazing Things will Happen”. Majdnem felröhögtem. Mégis mikor? A következő életében? Ezzel meg így járt? És mi van azzal, aki egy borsodi zsákfaluba, vagy Fekete-Afrikába született? Vagyis úgy került eleve vesztes helyzetbe, hogy semmi rosszat nem követett el? Vagy nyomorék, szellemileg sérült? Esküszöm, gatyát húzok, és bárhová elmegyek veled, ha van bátorságod az első szembejövő hajléktalannak vagy kerekes székesnek belemondani az arcába azt a bullshitet, hogy ő irányítja az életét!

 - Akkor tényleg megelégszel ennyivel? Eldolgozgatsz, hazajössz, felteszed a lábad az asztalra tévézés közben? És meddig? Amíg nem jön valami kórság? És akkor örülsz majd a Parkinson diagnózisnak, mert mégse tumor?

- Alzheimer, öcsém! Ha lehet választani, én azt kérem. A legtutibb buli. Gondolj bele: minden nap új lakás, új szomszédok! Soha többé nem lesz unalmas az élet! Ne forgasd a szemed, gyere, szívjunk el egy cigit a körfolyosón!

Női nem 

 - Helló. Miért sántítasz?

- Ma reggel rálépett egy nő a villamoson a szétzúzott lábujjamra.

- Két héten belül ez a második eset. Ez jel. Melyik lábad?

- A bal.

- Az a múltat jelenti. Valamit rendbe kell tenned a múltadban, hogy visszahasson a jelenre. A sors általában így üzen.

- Ja. Ahelyett, hogy felhívna, és elmondaná. Vagy leírná e-mailben.

- Elviccelheted, ahogy szoktad, de ez akkor is működő dolog. Tudod, azt vonzod be, amire épp szükséged van.

- Fordítást kérek. Mégis mi szükségem lehet cirka 80 kiló élőhúsra és egy hatcentis tűsarokra a negyedik lábujjamon?

- Lehet figyelmeztetés, hogy rossz úton jársz.

- Ebben lehet valami, mivel épp munkába mentem. Ha nem volna muszáj, nem is tenném.

- Fogsz tudni így jógázni?

- Majd kiderül. Adsz egy kávét?

- Jaj, nézd, most jött ki az új szomszéd! Eddig csak a hátát láttam, amikor költözött be. Te, ez a pasi egész jóképű! Annyi idős lehet kábé, mint mi. És dohányzik. Nem mész ki te is egy cigire? Na? Bemutassalak neki?

- Inkább a kávémat mutasd be végre.

- Egyáltalán nem érdekel? Lehet, hogy pont ő a neked való pasi! Nem tudhatod!

- Tényleg nem. De még hányszor kéne próbálkoznom? Hányszor sérüljek? Tudod, összehasonlíthatatlanul könnyebben viselem azt a gondolatot, hogy lemaradok az igaziról, minthogy újrakezdjem a kísérletezést, hátha ezúttal nem robban az arcomba a végeredmény. Lassan gyógyulok, és hol van még a plasztika?

- Szerintem szimplán csak gyáva vagy.

- Lehet. És? Vagyis? Tehát?

- Így nem lehet élni. Illetve lehet, csak nem érdemes. Neked is szükséged van valakire, aki szeret, és akit te is szerethetsz. Meddig akarsz még félni attól, hogy megsérülhetsz?

- „Ha sebezhető vagy, bárki megsebezhet”, mondotta volt egyik kedvenc írónőm. Kivéve, ha nem kap rá alkalmat senki, soha többé, mondom én. Így is süt a nap, izgalmas a könyv, az esti film, ízlik az étel. Van időm jógázni, arcpakolást felkenni, a kádban olvasni, órákig bolyongani egy könyvesboltban, vagy ásványbörzén. Nyugodtan lötyöghetek meztelenül a lakásban, senki nem sikít fel a látványtól. Vagy nem markol a seggembe.

- De nincs kihez szólnod.

- Fenét nincs, istenien elbeszélgetek a tévével. Amit nem kapcsol másik csatornára senki, nem fanyalog, nem kritizálja az ízlésemet, nem akar inkább Forma1-et nézni, vagy a kockás pitonok nemi életét. Az utolsó pasim egyszer volt szíves kioktatni arról, hogy jobban járnék, ha ismeretterjesztő csatornákat néznék, mint ő, merthogy abból tanulhatnék is valamit. „Oké, drágám”, mondtam, „de mondd csak, feltűnt már neked, hogy például a történelmi témákat feldolgozó dokumentumfilmekben, amiket szakmányban nézel, a narrátor végig kérdez? Nem? Akkor nézzed csak. Biztosan okosabb leszel a kérdéshalmaztól, amit ismeretterjesztés címén az arcodba tolnak. Ha már az életem kétharmadát, vagy ha nincs szerencsém, a négyötödét melóval töltöm, akkor örülnék, ha itthon fikázás nélkül moshatnám ki az agyam habkönnyű sorozatokkal.” Valahogy nem szeretett érte.

- Olvashatnál is.

- Hatéves korom óta olvasok. De rá kellett jönnöm, hogy nem tesz jót. Tudod, mivel lettem én gazdagabb a könyvek által? Toleranciával meg empátiával. És mi a jutalmam érte? Az életem nagyobbik részét töltöttem azzal, hogy megértettem mindenki szempontjait, kínjait, aminek folyományaként az enyémek mehettek is szépen, törvényszerűen a levesbe, elvégre egy kapcsolatban, legyen az szerelmi, vagy rokoni, valakinek muszáj dominánsnak lennie, és a megértés üzembiztosan kizárja az érdekérvényesítést. Ja, és bónuszként az is én lehetek, akit a legnagyobb tömegben is kiszúr az összes koldus, plusz Jehova tanúja. Valószínűleg neonfényben villog a homlokomon a balek felirat. Tegnap is, megállít egy ilyen jólfésült, takaros kis néni, hogy adna nekem olvasni valót az egy igaz isten tanításaiból. Jó, mondom. Átveszem tőle a prosit, és körbelesek, hol van a legközelebbi kuka. Lépnék tovább, mikor utánam szól: közeleg a világvége, készüljek fel én is. Mondom neki udvariasan: csókolom, ez a műsorszám már legutóbb is elmaradt érdeklődés hiányában. Mire a néne közli: dehogy, nem menekültünk meg, csak halasztást kaptunk. Isten megbünteti az emberiséget, csak azoknak kegyelmez meg, akik megtérnek hozzá. Én meg odafagyok két lépés között, mert megigéz, hogy mindezt nem zord arccal, fenyegetően adja ám elő, ellenkezőleg: angyali a mosolya, csupa jóság, szeretet, megszépíti az arcát, ez nem egyszerűen egy elégedett, hanem egy őszintén boldog mosoly, melenget, sugárzik, tán még a Geiger-Müller is bejelezne tőle. Én meg pislogok rá, és érzem, hogy ki kéne mondanom a kérdést, ami elsőként az eszembe ötlik, és egyre hangosabban ordít a fejemben, aztán páros lábbal ugrál, rugdossa a koponyafalamat, miközben a néni lendületesen magyaráz tovább, hogy: bazmeg, neked nincs családod, barátod, jószomszédod? Macskád legalább? Senki, akit féltenél, akinek nem kívánod a végét? És ha már így jártál, hogy nincs, vagy isten nevében képes vagy leszarni a sorsukat, mert úgy gondolod, téged immunissá tesz a hited, mint a védőoltás, az is belefér a fejembe, de bakker, tényleg nem zavar, hogy éppen több mint hétmilliárd élet kioltásának nemhivatalos műsortervét reklámozod nekem üdvözült mosollyal?

- Ezektől én is mindig kiakadok. De ne térj el a témától. Te sem leszel fiatalabb. Most kéne még nyitottabbnak lenned, amíg nem késő. 

- Sose féltem az öregedéstől. De azt nem gondoltam volna, hogy ennyire felszabadító lesz végre nyugodt szívvel leszarni, tetszem-e a hímeknek, vagy sem.

- Nem félsz, hogy magányosan halsz meg?

- Nem. Bár a macskatartástól még visszatart az az eshetőség, hogy ha csak nem tanulja meg kinyitni a konzervet, a kihűlt korpuszomat fogja rágcsálni éhenhalás ellen.

- Legalább festenéd be a hajad! Képtelen vagyok megszokni ezt a rengeteg ősz hajszálat.

- Eszemben sincs. Majdnem a fele kihullott, pont a festés miatt. Most kezd magához térni, megerősödni.

- És akkor ennyi volt? Azt tervezed, hogy így maradsz? Szép csendben megvénülsz, nem akarsz már semmit az élettől? Majd elkocogsz egy héten kétszer bevásárolni a gurulós kocsival?

- Jesszus, tényleg! Az még hátravan. Tudod, évekkel ezelőtt azt mondtam a gyerekeimnek: ha azt látják, hogy reggel fél nyolckor csúcsforgalomban, molylepkemintás otthonkában, banyatankkal indulok a piacra, akkor lőjenek le. De most rájöttem, hogy tiszta hülye vagyok, hát dehogy hagyom én ezt ki! Mekkora buli lesz már?! Előrefelé megyek, balra nézek, és jobbra húzom a kocsit! Aztán megtorpanok, mint Fernandel, és előadom ugyanazt a másik irányba! Na?!

- Reménytelen vagy.

- Ez a beszéd. Indulunk végre jógázni?