„I dont wanna fight no more”… Tina rekedtes, nyers, erős hangja ébreszt. Évek óta ez a csengőhangom, és nem is akarom lecserélni. Inspiráció és emlékeztető egyben, two in one, mint a hajkondícionálós sampon.
Lezuhanyozok, felöltözöm, bögrébe töltöm a kávémat, és kimegyek elszívni a cigimet. Persze a szembe szomszéd is megjelenik tíz másodpercen belül, mit ad isten, neki is pont mindig akkor jut eszébe rágyújtani, amikor nekem. Nincs esélyem elkerülni, akkor sem, ha zajtalanul nyitom a bejárati ajtót. Néha azt gondolom, álló nap a függöny mögül lesi, mikor lépek ki a körfolyosóra.
Irigylem, hogy annyi önbizalma van, amennyi nekem sose lesz. Neki egyáltalán nem derogál közszemlére tenni a szőrös mellkasát, a hordó hasát, az agyonmosott klottgatyáját, meg a papucsból kilógó hosszú, sárga lábkörmeit. Szép nyugodtan szívom a cigimet, kortyolgatom a kávémat, és igyekszem nem tudomást venni róla, hogy bámul, lassan legelteti a szemét rajtam tetőtől talpig és vissza. Én is nézelődöm mindenfelé, megtekintem a darabka eget, ami a tetőn túl látszik, lenézek a gondnok virágoskertjére a földszinten, belepillantok a kávésbögrébe, elnézegetem a hosszabbodó hamucsíkot a cigimen, és nyomogatom elfele a késztetést, hogy odaballagjak hozzá, és kiszedjem a szemeit a helyükről. Már nem úgy méreget, mint amikor ideköltöztem, és napokig itt sündörgött körülöttem, kérdezgetve, nincs-e szükségem valamire, megkínálhat-e egy kávéval, van-e valami szerelni való a lakásban, mert ő nagyon szívesen...
Most úgy méreget, hogy szinte hallom a gondolatait: Na, a kövér tehén, aki már nem is fiatal, de volt pofája visszautasítani engem. Beképzelt picsa. Biztos leszbikus. Vagy frigid. Lélekben megvonom a vállamat, mindkettőt. Gondolj, amit akarsz. Nem bánthatsz, legfeljebb kényelmetlenné teszed a dohányzást. Úgyis le akarok szokni.
Felesleges lett volna elmondanom neki, hogy nem önhibámból, hanem betegségből kifolyólag vagyok formátlanul kövér. Hogy nem benne van a hiba, csak lekéste a csatlakozást a szerelvényemhez. Merthogy éveket pazaroltam arra, hogy kapcsolatot próbáljak felépíteni férfiakkal, akik ugyan mind különbözőek voltak, de egyben kísértetiesen hasonlítottak: mind azt gondolta, érezzem magam megtisztelve, hogy hajlandóak velem lenni, elfogadni a gondoskodásomat, de elvárásaim feléjük nekem nem lehetnek, érjem be a magasságos jelenlétükkel, mert mégis mit képzelek én, hogy bármiben kritizálni merem őket, hiszen nézzek már magamra, mégis mit akarok ezzel a kinézettel, a szőke herceget?! És egy sem mulasztotta el a fejemhez vágni búcsúzóul, hogy csak jobb híján fanyalodott rám, és magányosan fogok megdögleni, és úgy kell nekem. Soha nem volt kivétel. És pontosan innen tudtam, hogy egy sem szeretett közülük, csak használt. Mert akkor nem feldühödnek azon, hogy merészelek nem a papírforma szerint működni. Akkor a végén nem a csapkodós összepakolás és a sértések üvöltözése lett volna a lezárás, hanem legalább egy csipetnyi szomorúság.
Egy emberként gondolta úgy az egyetemi oktató és a kőműves, hogy nekem nincs jogom elvárni tőlük bármit is, szóvá tenni pedig végképp nem. Hogy a függőségeik, a trágárságuk, a tohonyaságuk, a szubhumán humoruk, az élhetetlenségük vagy épp a kíméletlen egójuk elviselése számomra nem választható opció, hanem kötelező elem, a kapcsolódás feltétele. Hogy az ápoltságom, az igényességem, az alkotásaim, a díjaim nem számítanak, mert az értékemet ők jogosultak meghatározni, és nem az, amit én hozzáteszek a világhoz.
A szomszéd nem értette volna, miről beszélek. Ahogy a barátnőm sem értette mindaddig, amíg egy hosszúra nyúlt deigenispárosanszépazélet vita után türelmemet vesztve ki nem fakadtam: „Nem megyek bele többé méltatlan kapcsolatba csak azért, hogy elmondhassam, én is egy pasi mellől keltem fel reggel!” Kiült az arcára a döbbenet, és tisztán látszott, hogy azt gondolja: „De hiszen kövér vagy, az arcod sem igazán szép, mégis milyen kapcsolat lehetne méltatlan hozzád?” Többé nem hozta szóba, de azt hiszem, a mai napig is csak elfogadja, hogy így érzek. De nem érti. Ő is azt gondolja, hogy addig nem érek semmit, amíg más nem szeret. És lehet, hogy így is van. De amíg ilyen áthidalhatatlan a szakadék aközött, amire vágynék, és aközött, ami a világ szerint járhat nekem, addig a legtöbb, amit magamért tehetek, hogy feladom.
I dont wanna fight no more.
