Jaj, kislányom, elment az eszed?! Hogy jelentenéd már fel a hites uradat?! ... Igen, látom az arcodat, meg a karodat is, sajnállak is érte, de hogyan akarsz boldogulni a családod nélkül? Nem úgy van az, hogy az első összezördülésnél összepakolsz, aztán add vissza a babaruhát! A jó házasságért meg kell küzdeni, azt nem adják ám ingyen. … Jó, lehet, hogy nem az első volt. De mindig bocsánatot kér! Mert szeret titeket. Arról nem tehet, hogy ilyen a természete. Meg aztán nem is fordul elő olyan sűrűn, csak ha sokat iszik, nem? Tudod, apád hányszor vert el engem egy héten? Istenem, ha annyi ezresem lenne, enyém lenne a fél falu! Hogy mondhatod azt nyolc év után, hogy nem akarod ezt a házasságot? Hát képes lennél eldobni, ahelyett, hogy megjavítanád? … Nem, kislányom, ide nem jöhetsz. Hogy gondolod? Azt akarod, hogy apádat másodszor is megüsse a guta? Tudod, mennyire imádja a Józsit. Mindig olyan fiút akart volna, mint a te urad, ilyen magas, jó kiállású legényt, ha már szegény Gézánk, ugye… Meglátogatom néha, persze, de csak titokban, tudod, apád nem tud róla, isten őrizzen, bele is halna. Vagy engem csapna agyon. Igaz, mióta lebénult a fél oldala az agyvérzés után, mire felemelné a karját, én már a kert végében vagyok, haha. Akkor se tudna megütni, ha akarna. De ordibálni még mindig tud. Jut eszembe, láttad az új tévét? Ugye, milyen gyönyörű? Gézától kaptam a születésnapomra. Apádnak azt hazudtam, a konyhapénzből spóroltam össze. Úgysincs fogalma arról, mennyibe kerül manapság az élet. Mióta lerokkant, minimális nyugdíjat kap, merthogy az öregségit még nem töltötte be, de komolyan elhiszi, hogy abból élünk, amit hoz a postás. Pedig az a rezsire se lenne elég. Mégis ráhagyom, mikor leül a konyhaasztalhoz, aztán kupacolgatja azt a pár tízezer forintot, hogy ez a rezsi, ez a konyhapénz, ez meg megy a takarékba. Szereti azt érezni, hogy ő a családfő, ő osztja be a pénzt. Ha én nem csinálnám a veteményt, az állatokat, meg a piacozást, éhen is halnánk. Most meg, hogy nem kell már folyton kuncsorogni valakinek, hogy vigyen már ki a piacra az áruval, könnyebb is az életem. Úgy vezetek, te, mint a Schumacher! … Dehogy tudja apád, hogy letettem a jogsit! Szörnyet is halna, hiszen azt mondogatja mindig, hogy én ugyan soha be nem ülök az ő kocsijába, mert olyan hülye vagyok a vezetéshez, mint egy tulipán! Csak azért, mert egyszer, mikor a Komlósék legelőjére kellett behajtani a takarmányért, nekem kellett átvezetnem a kocsit a sorompó alatt, mert nem bírtam el azt a dögnehéz farudat, hát apád emelte meg, aztán magyarázta folyamatosan, hogy tartsam a lábam a kuplungon, és lassan emeljem fel, finoman nyomjam közben a gázt, én meg csináltam is, olyan lassan és finoman, ahogyan mondta, aztán hirtelen rámordított, hogy menjek már, mert leszakad a töke, én meg ijedtemben lekaptam a lábam a kuplungról, nyomtam egy gázfröccsöt, aztán satuféket. Na, azóta vagyok én hülye ehhez. Most az van, hogy reggel bepakolok az autóba, a szomszéd Palkó átjön, beül a vezetőülésre, én mellé, elhajt a főútig, ott kiszáll, elballag dolgozni, én meg tekerek vígan a piacra. Imádok vezetni! Kár, hogy nem elébb tanulhattam meg. De jobb későn, mint soha. Még jól is jött, hogy apád a kórházban volt, meg utána a rehabon, mert nem tudta ellenőrizni, hova járkálok, mit csinálok. A jogsimat a nyári konyhában tartom, a lisztes doboz alatt, nehogy meglássa, mikor belekutakodik a táskámba. … Hazugság, az hát, persze. De legalább béke van. A Palkó meg havonta kap két lityi szilvapálinkát fizetségnek.

…

Tanúskodni? Te tényleg képes lennél megtenni ezt velem, hogy én rendőrségre, meg bíróságra járkáljak? Hát mit szólnának a faluban, milyen család vagyunk mi? Ne is mondjál nekem ilyet! Méghogy elvárnád tőlem, hogy én tanúskodjak a vejem ellen? … Melletted, vagy őellene, nem mindegy az? Aztán mit is mondhatnék én ott? Hiszen egyszer se láttam a saját szememmel, hogy megütne téged. … Jaj, ne sírjál már, persze, hogy elhiszem neked, édes gyerekem, de értsd meg, nem teheted ezt velünk. Nekem kisülne a szemem, apád meg biztos, hogy belehalna. Nem volt a mi családunkban sose ilyen feljelentgetés, hát hová vezetne az? Még szegény nénédnek se jutott eszébe soha, a halálos ágyán se, hogy egy rossz szót szóljon az urára, nemhogy feljelentse! Utolsó leheletéig védelmezte a Palit, akit amúgy megbaszhatott volna a nyári villám, mielőtt kirugdosta belőle a gyereket, csak azért, mert az a szerencsétlen asszony rámosolygott az új szomszédra, mikor bemutatkozott. Aztán nézd meg, mi lett abból is. Letöltötte a két és fél évét, aztán mikor kijött a börtönből, a nővére visszaadta a gyerekeit, hogy most már gondoskodjon róluk ő, az a barom meg három hét múlva felakasztotta magát az istállóban, merthogy, azt írta a búcsúlevelében, ő ezt nem bírja idegekkel. Hiába, na, férfiember nem tud meglenni asszony nélkül. Neked is mindig ezt mondom, drága gyerekem, a férfi a fej, de az asszony a nyak, ami a fejet forgatja! Vegyél példát a nővéredről, ő aztán tudja, hogyan érje el a Bélánál azt, amit csak akar. Egy okos asszony tud bánni az urával, tudja manipulálni. … Mi az, hogy te erre alkalmatlan vagy? Ugyan már, ezt minden valamire való asszony tudja. Inkább csak nem akarod, az a te bajod. Meg az, hogy túl jó dolgod van. Neked nem kell megszakadni a háztájiban, mint nekem, mert szépen keres az urad, még arra a négyórás állásra se vagy rászorulva, amit a könyvtárban csinálsz, neked csak a háztartás van, meg az egy szem kisfiad. Meg aztán éppen most akarnál asztalt borítani, mikor a Józsi indulni akar a választáson? Gondolj bele, polgármester lehet az urad, micsoda tisztesség már az! Nekem is előre köszönne mindenki a faluban, jaj, már alig várom! Igyunk is erre, van jófajta házipálinkám, legalább vidámabb leszel kicsit. … Várjál, visszajövök mindjárt, csak bekapcsolom apádnak a tévét, mielőtt üvölteni kezd, hogy mindjárt kezdődik a híradó. Nem ért hozzá, na, még szerencse, hogy én nem ijedek meg az ilyen műszaki dolgoktól, ezt is megtanultam kezelni percek alatt. Persze megmagyarázza ám ezt is, hogy azért kapcsolgassam én, mert én vettem, vigyázzak is rá én.

…

Na, itt vagyok. Mi a baj, kislányom, miért sírsz megint? … Petike? Megütött téged? De hát miért? … Igaz, nem szabad neki sok sütit enni, a múltkor is összehányta a kocsit hazafelé, mesélte a Józsi. És most hol van a gyerek? … De hát hogy engedhetted ki egyedül? És ha kimegy a kapun, be az erdőbe? … Mi az, hogy azt se bánod, ha sose jön vissza?! Neked elment az eszed, lányom! Petike.. Petikeeeee!… Na, megjöttünk. Még jó, hogy utána szaladtam, ment volna be az erdőbe! Jól van, Petikém, ne sírjál, menj be szépen a papához tévét nézni, viszek neked mindjárt egy kis madártejet, jó? … Hát szépen vagytok, mondhatom. Te itt bőgsz, a gyerek meg bent bőg. Hogy nem tudtok békében meglenni, egy hat éves gyerek, meg a felnőtt anyja? … Hát nem tudom, kislányom, én ezt nem így látom. Lehet, hogy Petike az apjától látja a rossz példát, hogy hogyan bánik veled, de én erre azt tudom mondani, hogy apád se volt egy hősszerelmes, a lelket is kihajtotta belőlem mindig, jó szava szökőévben egyszer volt, ha volt, az én fiam mégse vetemedett soha arra, hogy velem durván beszéljen, pláne hogy megüssön. Igaz, nem is lehetett rendes mércével mérni őt. Képzeld, a múltkor nézem a tévét, hát nem meglátom egyszer csak Gézámat a képernyőn! Valami riportot csináltak vele a legújabb könyvéről, jaj, olyan büszke voltam, hogy mire vitte az én kisfiam, istenem! De nem tudtam végignézni, mert egyszer csak hallom ám, hogy felordít mögöttem apád, aztán látom, hogy felkapja a kisasztalt, és hajítja a tévének! Megállt bennem az ütő, szerencsére nem találta el, de nem sok hiányzott. Már attól féltem, meggyógyul mérgében, majdnem olyan fürgén kapta fel az asztalt, mint fénykorában. És hogy káromkodott! Tudod, hogy mióta lebénult, alig forog a nyelve, de akkor olyan tisztán ordította, hogy rohadt buzi, hogy talán még a Kósék is hallották az utca végén. Hát, mit tehet az ember, ez van. Nem könnyű, de el kell viselni ezt is. Annyi okos könyvet olvasol, kislányom, biztos, hogy van valamelyikben tanács arra, hogyan bánj a kisfiaddal, hogy ne legyen ilyen erőszakos veled, nem?

...

Én csak azt tudom mondani neked, kislányom, amit nekem mondott az anyám, meg a nagyanyám. Egy asszonynak el kell tudni viselni a sorsát, nem lehet azt kiteregetni világ csúfjára. Egyszer a te urad is megöregszik, aztán csak te leszel az, akire számíthat akkor is. Nekem is jóval nyugodtabb az életem, mióta apád lerokkant. Nem is adnám ezt a nyugalmat én már semmiért. Én le tudom tenni erre az asztalra az életemet egészen nyugodtan, akárki megnézheti. Neked is csak azt tudom tanácsolni, hogy viseld türelemmel a sorsodat. Hiszen hová is mennél? Jó ember a te férjed, gondoskodik rólatok, cserébe csak annyit akar, hogy az ő szava legyen a törvény, annak te ne mondj ellent, akkor se, ha igazad lenne. Mert nem az számít, hogy igazad van, hanem hogy béke legyen. Ha jót akarsz magadnak, ne a városi barátnőidhez, meg azoknak a házasságához mérjed a magadét, hanem az enyémhez, a nénédéhez, az olyanokéhoz, akiknek még sokkal nehezebb sors jutott, aztán mégis elég nagy a kötényük ahhoz, hogy eltakarja a sok rosszat, és emelt fővel járhassanak. Meglesz a jutalmad érte, hidd el nekem. Idővel majd lecsillapul a te embered is, ha okosan bánsz vele. Vagy megüti őt is a guta egy átmulatott éjszaka után, mint apádat. … Honnan tudjam én, mi lesz a jutalmad? Talán az, hogy nem üt meg többet. Az is öröm, nem? Majd azt a Jóisten tudni fogja, mivel kárpótolja az asszonyokat a sorsukért.