Valahogy el kell tolnom a szekrényt. Itt nincs jó helyen, mert ez pont a szerelem és házasság helye a Bagua térkép szerint. Ide teszem azt a lantlábú üvegasztalkát a rózsaszín orchideával, meg a képünket a kirándulásról, amin olyan szerelmes tekintettel nézünk egymásra, az jól sikerült. Meg vettem az asztal fölé egy képet is, vágtató lovat ábrázol. Még arra is figyeltem, hogy a ló balról jobbra, azaz a múltból a jövő felé haladjon, mert a könyv szerint ez is meghatározó. Ha ezzel végeztem, valamit kezdeni kell majd a fürdőszobával is, mert az meg szerencsétlen módon pont a család és egészség területén van, és az nem jó. De azért megfelelő kiegészítőkkel lehet valamit segíteni azon is. Meg majd veszek festéket, és átfestem a bejárati ajtót is, mert az nagyon fontos, hogy az rendezett legyen. Az az emberi kapcsolatok és a karrier területe, nem árt ráerősíteni. Bár lehet, hogy inkább a gazdagság sarokra kéne rádolgoznom, mert mínuszban van a bankszámlám. De addig is, amíg egyenesbe jövök, mindent megteszek azért, hogy a Peti visszajöjjön.

...

Tudtam, hogy nem jó ötlet felvenni a Judit telefonját. Annyira negatív és kioktató, hogy dührohamot kapok tőle. Csak annyit mondtam neki, hogy épp átrendezem a lakást a feng shui szabályok szerint, mire ordítani kezdett, hogy azonnal hagyjam abba, és inkább az agyamat rendezzem át! Teljesen felesleges volt megint felemlegetnie, hogy a Peti végig titkolta, hogy nős ember, a felesége vidéken él a gyerekekkel, és csak azért jött Pestre, mert az asszony kidobta otthonról, itt meg a gyerekkori barátja segített neki állást és munkásszállót szerezni. És miért ne társkeresőzhetett volna? Hiszen egyedül volt szegény. Magányos volt. Melyik férfi bírja azt, hogy távol kell lennie a családjától, minden emberi melegségtől? Nem ő választotta ezt magának. De Juditnak hiába mondtam, hogy igenis szeretett engem, azt egy nő érzi, mert rögtön jött a gúnyos kérdés, hogy akkor miért nem látok harapásnyomokat a küszöbömön? Miért rohant vissza egyetlen hívó szóra az asszonyhoz, titokban összepakolva, egy szó magyarázat és búcsú nélkül? És azzal is felesleges dicsekednie, hogy ő nyomozta ki mindezt a Petiről, mert senki se kérte rá, hogy szaglásszon utána. Azt hiszem, megszakítom a barátságot a Judittal, mert egyáltalán nem tesz jót az önértékelésemnek. Annyira kegyetlenül vágta az arcomba, hogy nem voltam más a Petinek, mint ingyen szállás és készséges pina, hogy azzal túlment a barátság határán. Sosem bírta a Petit, és nem is csinált titkot belőle, mindig azt mondta, hogy alamuszi és kihasznál engem. Abból is mekkora balhét csapott, hogy a Peti az én nevemre vett föl hitelt, hogy megvehesse a kocsit. Hát ha egyszer kellett a munkájához! Hogyan mondhattam volna nemet? Á, nem beszélek többet ezzel a nővel, semmi szükségem rá, hogy folyamatosan alázzon. Pedig szerintem egyszerűen csak féltékeny volt, nem bírta, hogy én végre boldog vagyok, neki meg senkije sincs évek óta, mert senki nem elég jó neki. Én egyáltalán nem tartom a Petit alamuszinak vagy csalónak, nagyon is megértem, hogy a családja mindennél fontosabb, nálam is. Igaz, megmondhatta volna, mire számítsak, ha vele kezdek, de végül is az a lényeg, hogy igenis felelősségteljes, rendes ember.

...

Tegnap éjjel már másodjára álmodtam azt, hogy a Peti gyűrűt vett nekem, és megkérte a kezemet. Térden állva, ahogy illik. Biztos vagyok benne, hogy ez egy jósálom, ami előbb-utóbb beteljesül. Igaz, nem hallottam róla semmit, mióta elment, egy üzenetet sem küldött, az enyémeket meg kézbesítetlenként dobja vissza a rendszer, gondolom, telefonszámot cserélt. De a lelkemben érzem, hogy ő is sokszor gondol rám. Össze vagyunk kötve egy láthatatlan szállal, és rá fog jönni ő is, hogy nálam jobban senki sem szereti. Azért a jövő héten a jósnőtől kérek egy szerelmi kötést. Biztos, ami biztos.

- Én nem kiabálok, csak nem értem, miért kell betolni a babakocsit a boltba, mikor így is alig lehet elférni a sorok között?! És egyáltalán, minek ekkora babakocsi? Miért nem hagyja a pénztárnál? Úgy is be lehet vásárolni, hogy kézbe veszi a gyereket, nem? Vagy vegyen hordozót, akkor szabad marad a keze!

- Jaj, milyen édes kicsi baba vagy, egyem a szívedet, hát segítesz bevásárolni az anyának, igaz? És jó ott neked abban a hordozóban az anya hátán? Csak mert láttam az előbb, hogy majdnem beverted a kis fejedet a polc élébe, mikor az anya lehajolt a lisztért. Mondd meg az anyának, hogy inkább vegyen neked babakocsit, az biztonságosabb, jó? Na szia, kisbaba, szia, pápá!

 ****

- Anyuka, én igazán nem akarok beleszólni, de egyáltalán nem helyes, hogy megveszi a gyereknek a csokit azután, hogy a földön fetrengve hisztizett érte. Én már régen kiporoltam volna a fenekét, az biztos! Hát mit fog így tanulni ez a gyerek? Hogy hisztizéssel bármit elérhet?

- Anyuka, az ég szerelmére, vegye már meg azt a nyomorult szelet csokit annak a szerencsétlen gyereknek! Vagy megveszem én. Értem én, hogy következetes akar lenni, de csináljon már valamit, mert itt süketülünk meg!

 ****

- Anyuka, én nem tudom, milyen önöknél a családi légkör otthon, nem is dolgom az ítélkezés. Én csak azt látom, hogy a gyermek képtelen beilleszkedni a közösségbe. Extrém módon visszahúzódó és félénk, egy hangosabb szótól, kiáltástól, egy hirtelen fellendített kéztől is megrémül és sírni kezd. Érdemben nem vesz részt a közösségi foglalkozásokban, az éneklések alatt csak tátog, képtelen hangosan elszavalni egy verset. Ha a kezébe is vesz egy játékot, ellenállás nélkül átadja, ha kérik, vagy elveszik tőle. Egy szóval, Anyuka: a gyermeknek nulla az önbizalma. Azt is mondhatnám, nincsenek énhatárai. Márpedig az, ahogyan ebben a közösségben szocializálódik, kihatással lesz az egész életére. Mivel ezt már korábban jeleztem önnek, és nem történt semmilyen változás, kezdeményezem a gyermek óvodapedagógiai vizsgálatát. És már most jelzem, hogyha a vizsgálat arra az eredményre vezet, hogy a gyermek személyisége a családi légkör miatt sérült, a következő lépés a gyermekvédelem megkeresése lesz. A gyermek érdekében.

- Anyuka, én nem tudom, milyen önöknél a családi légkör otthon, nem is dolgom az ítélkezés. Én csak azt látom, hogy a gyermek képtelen beilleszkedni a közösségbe. Extrém módon harsány és erőszakos, többször előfordult, hogy megütötte a társait. A közösségi foglalkozásokat figyelemfelhívó, oda nem illő gesztusokkal zavarja meg. Ha figyelmeztetem, hogy hibázott a versben, vagy az énekben, csak azért sem hajlandó kijavítani. Presszionálja a társait, hogy azt játsszák, amit ő akar, és ha nem hajlandóak, erőszakkal elveszi tőlük a játékokat. Egy szóval, Anyuka: a gyermeknek határtalan az önbizalma. Azt is mondhatnám, teljességgel figyelmen kívül hagyja mások énhatárait. Márpedig az, ahogyan ebben a közösségben szocializálódik, kihatással lesz az egész életére. Mivel ezt már korábban jeleztem önnek, és nem történt semmilyen változás, kezdeményezem a gyermek óvodapedagógiai vizsgálatát. És már most jelzem, hogyha a vizsgálat arra az eredményre vezet, hogy a gyermek személyisége a családi minta miatt alakult ilyenné, a következő lépés a gyermekvédelem megkeresése lesz. A gyermek érdekében.

 ****

- Anyuka, a gyermek okos, de iszonyúan lusta! Minimális munkát fektet a tanulásba, ha azokról a tárgyakról van szó, amelyeket nem szeret. Ugyanakkor képes napokat áldozni egy-egy témakör kutatására, ami érdekli, és olyan kiselőadást tartani belőle, hogy az én szám is tátva marad. Éppen ezért nem támogatom, hogy szakközépiskolában tanuljon tovább, akkor sem, ha mindig is arról a szakmáról álmodott. Az ön feladata megértetni vele, hogy ennél ő többre hivatott, és biztosítani, hogy egyenletesebb teljesítményt nyújtson minden tantárgyban.

- Anyuka, a gyermek nagyon szorgalmas, de sajnos ez minden. Nincs egyetlen oktatási terület sem, ahol önálló gondolatot, vagy némi kreativitást mutatna. Így nem javaslom, hogy gimnáziumba felvételizzen, bármennyire is szeretné. Az ön feladata megértetni vele, hogy egy jó szakmát adó szakközépiskola sokkal inkább neki való, és biztosítani, hogy ne sérüljön feleslegesen egy olyan közegben, ahol az intellektuális kihívásokat nem fogja tudni teljesíteni.

****

- Miért hagyod sírni a gyereket? Szegénynek már lila a feje, mégis mióta üvölt így? Mi volt olyan fontos, hogy nem tudod felvenni egy percre, amíg megnyugszik? Leszarom a vacsorát, majd eszek egy vajas kenyeret, nem attól fog kilyukadni a gyomrom, hanem attól, ahogy a gyerekkel bánsz. Hát milyen anyád volt neked?!

- Miért nem hagyod, hadd sírjon?! Persze, hogy semmire se jut időd, ha egész nap a kezedben van a gyerek. Még egy rohadt vacsorát se vagy képes időben megfőzni. Szerinted ez, amit te csinálsz, ez a majomszeretet egészséges? Hát milyen anyád volt neked?!

- Hol vagyok?

- A mennyországban. Pontosabban ez itt a recepció. Én vagyok a beosztásért felelős arkangyal.

- Istenem... Mindig hittem a Paradicsomban, de ilyen szépséget álmodni se mertem..

- Jó, jó, félreállnál egy kicsit? Üdvözöllek a mennyben, don Carlos! Itt a VIP kártyád. Ez nyitja a lakosztályodat, a wellnesst és a mozitermet. Kellemes öröklétet!

- Ez az ember ismerős. Mintha láttam volna a hírekben... Megvan! Hiszen ez egy világszerte körözött drogtermesztő és fegyverkereskedő! Hogy kerül ez ide?

- Sajnos túl korán távozott az élők sorából. Pedig milyen pompás bűnügyi sorozat készült belőle! Szinte vágatlanul mehetett adásba! Kár érte.

- Adásba? Úgy érted, itt is van tévé?

- Persze. Mit gondoltál, mivel múlatja Isten az örökkévalóságot? Golfozik?

- Ez azt jelenti, hogy Isten úgy nézi a mi életünket, mint egy filmet?

- Hát a tiédet biztosan nem fogja. Itt van előttem az anyagod. Még egy vágóképet se lehetne belőle szerkeszteni, olyan jelentéktelen és unalmas volt.

- Én legalább tisztességes, jó ember voltam! Ha ez a Carlos lakosztályt kap a mennyben, akkor én mit kapok? Palotát?

- Haha. A te helyed az alagsorban lesz, földi nevén a Pokolban, a többi említésre sem méltóval közös teremben, akik semmit sem tettek az Úr szórakoztatásáért. A munkabeosztásodat megkapod a felügyelődtől.

- Munka? De... én az egész életemet végigdolgoztam! Nem járna nekem a pihenés?

- Ki kényszerített rá? Szabad akaratodból robotoltál, amíg bele nem rokkantál.

- Én... én azt hittem, ez az a hely, ahol jutalom jár a földi szenvedésért. Nem úgy van, hogy boldogok a... szegények?

- Lelki szegények, te szerencsétlen! Vagyis lélekben szegények, úgymint önzők, szeretet nélküliek, hatalomra törők, gyilkos hajlamúak, etcetera.

- Meg azzal, hogy a szelídek öröklik a Földet?

- Befejeznéd végre? Szerinted úgy néz ki a bolygótok, mintha ezekből bármi is megvalósult volna? A tollam hullik attól, hogy minden földi senkiházi ugyanezt vinnyogja érkezéskor. Mintha én tehetnék róla, hogy bekajáltátok a saját meséteket! Nem figyeltetek Hermészre? „Ahogy fent, úgy lent”, hm? Mond ez neked valamit? Nem lett volna szabad elpofáznia, de mindig is egy forrófejű idealista volt, túltengő szociális érzékkel. Ki tehet arról, hogy ezt az egyszerű igazságot se voltatok képesek felfogni?... Az Úr szerelmére, csukjátok már be a wellness ajtaját, még megfáznak odabent!

- De hiszen az ott a jakuzziban... az... Hitler! És az ott Néró? És mellette... nem jut eszembe a neve, de az is diktátor volt, egy népirtó gyilkos!

- Ők a VIP vendégeink. Sok izgalmas élő közvetítést köszönhetünk nekik. Megérdemlik a kényeztetést.

- De hát a háború és a gyilkolás rossz!

- Fenét. A háború jó. Az a legkedvesebb szórakozása az Úrnak. Úgy nézi, mint ti a futballmeccset. És imád fogadást kötni a végkifejletre. Épp ezért elégedetlen mostanában veletek. Kis helyi konfliktusok, lokális csetepaték, elvétve egy-egy robbantás, természeti katasztrófa, vagy pénzügyi csőd. Pedig de jó lenne már egy minimum a fél bolygóra kiterjedő háború! Mostanában valahogy az összes teremtett világ olyan unalmas, mint egy állott pocsolya. A szerkesztők vért izzadnak, hogy nézhető műsorokat tudjanak összehozni estéről estére.

- Nem tudom elhinni, hogy Isten úgy nézi a pusztítást, mint egy focimeccset!

- Mégis mit nézzen? Hogy melyik bolygón milyen ütemben nő a fű? Szerinted ki lehet tölteni az örökkévalóságot természetfilmekkel? Ő sport- és krimirajongó. És a teremtéssel töltött munkanapok után igazán megérdemli a színvonalas szórakozást. Na, itt a sarud és a munkaruhád, tiplizz le szépen a helyedre!

***

- Doktor úr, a Négyeske felébredt!

- Na, hogy van, Kovács úr?

- Jaj, doktor úr, szörnyű álmom volt! Azt álmodtam, hogy meghaltam, és...

- Nyugodjon meg, Kovács úr, visszatért. Három percig valóban a klinikai halál állapotában volt, de a szakszerű és gyors beavat... Kovács úr, mi a baj? Nyugodjon meg, nem kelhet fel, még felszakad a varrat!… Hogy mit? Mit akar bepótolni?... Nővérke, nyugtatót, gyorsan!... Na végre...

- Doktor úr, mi van a betegekkel? A Ketteske is pont ugyanezt kiabálta tegnap, mikor magához tért.

- Fogalmam sincs, nővérke. Talán az altatás mellékhatása.

(Vörös rózsa, vörös rózsa... Megvan.)

- Jó estét! Azt hiszem, rám vár.

- Ó, jó estét! Örülök, hogy megismerhetem. Endre vagyok.

- Katalin. (A standard 170 centiből már automatikusan levonok ötöt, de így is csak a vállamig ér. Mi ez a kényszeres füllentés a magasságukról? Nem írtam minimum magasságot a feltételek közé. És úgyis kiderül, amikor találkozunk.)

- Mit rendelhetek önnek?

- Egy capuccinot kérek.

- Nem innánk valami finomabbat? Mondjuk egy pohár bort?

- Én nem, köszönöm. (Innánk? Mi ez a fejedelmi többes?)

- Hát jó. Akkor lesz egy... mi is?

- Capuccino.

- Igen. Meg egy espresso. Megrendeljük a vacsorát is?

- Még ne. Előbb beszélgessünk. (Volt már, aki később a fejemhez vágta, hogy kifizetett a semmiért egy drága vacsorát, miután behisztizett, hogy ki akarom fizetni a felét.)

- Persze. Maga nagyon csinos nő. De tényleg... Nem is értem, miért az interneten keres párt magának?

- Ön miért ott keres?

- Hát mert nincs időm eljárni szórakozni. A munkahely meg tabu, házinyúlra nem lövünk, ugye?

- Én is éppen ezért választottam az internetes keresést.

- Akkor egy cipőben járunk. … Kezdjem én? Jó, akkor belevágok a közepébe. Én azért hirdetek a társkeresőn, mert szeretnék végre egy szerető feleséget, aki hazavár, aki gondoskodik rólam, aki képes meleg otthont teremteni. De azért legyen munkája neki is, természetesen, legyen önálló, ne akarjon kihasználni, ne tőlem várja, hogy eltartsam. Azt is megengedhetném magamnak persze, de szerintem nem vezet az jóra, ha egy nőnek nincs egyéb elfoglaltsága, mint a háztartás, meg a gyerekek. Apropó, később akár gyerekvállalás is szóba jöhet, egyáltalán nem vagyok ellene. Tudja, én vidékről származom, onnan hoztam magammal az értékrendemet. Ha szóba kerül a család, énelőttem mindig az a kép van, ahogy az édesapám hazajött a munkából, és akkor elnémult a ház. Édesanya addigra szépen megterített, és mire apám kezet mosott, kitálalta a forró levest. Sosem veszekedtek, nálunk mindig rend volt és tisztaság, és pontos időbeosztás. Valami ilyen hagyományos családmodellre vágyom én is. Édesanya rengeteget dolgozott, sokszor három műszakban is, de mindig volt ideje főzni a családra, kitakarítani a lakást, megvarrni a ruhánkat. Korán meghalt szegény, nem volt még hatvan se, de betegen se panaszkodott soha. Elnézést, kicsit elérzékenyültem...

(Jézus Mária. Legközelebb egy menetrend szerinti repülőre szervezek randit. Ott legalább van hányózacsi.) - Mondja, olvasta az adatlapomat? Rémlik, hogy azt írtam, házasságban és gyerekben gondolkodók kíméljenek?

- Jaj, a nők mindig ezt írják, hogy ők nem akarnak férjhez menni, meg gyereket se akarnak, de aztán csak kiderül szépen lassan, hogy mind arra vágyik. Maga sem kivétel, tudom én azt. Magának is ketyeg az óra.

(Épp, mint az előző öt. Honnan is tudhatnám én, a butuska nő, hogy mit akarok kezdeni az életemmel?! Majd ők eldöntik helyettem. Na jó, zárjuk rövidre. Nincs már türelmem ehhez.) - Értem. Ez a hatodik randevúm, úgyhogy a lényegre térnék, elkerülendő a felesleges köröket. Én olyan kapcsolatot keresek, ami szigorúan függésmentes, mindkét fél szabadságát érintetlenül hagyja. A szabadidőm eltöltésére, utazásra és szexre keresek partnert, pont úgy, ahogy leírtam. Az én havi jövedelmem hét számjegyű, saját vállalkozásom és saját lakásom van, nem költözöm sehová, nem leszek senki házvezetőnője, lakberendezője. Eszemben sincs gyereket szülni erre a túlterhelt bolygóra, már csak azért sem, mert fogalmam sincs, hogyan kellene felnevelni. Tudja, én intézetben nőttem fel hároméves koromtól, miután apám megölte anyámat a hagyományos családmodell keretében. A ketyegő órás mondatából kiderült, hogy képes volt felfogni, mit írtam le a leendő partnerem szerepével kapcsolatban, de teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, mert... Miért is?

- Hát... én nem hagytam figyelmen kívül... én csak... énnekem az a tapasztalatom, hogy a nők... Már ne haragudjon, de adnék egy jótanácsot: nem okos dolog ám így letámadni egy jó szándékú férfit. Én rugalmas ember vagyok, szerencsére, de ha komolyan társat akar találni, vegyen vissza kicsit ebből a katonás modorból, jó?! Tudom, hogy egyenjogúság van, meg minden, de nem ártana, ha odafigyelne arra, hogy a férfiaknak is van lelke. Nehogy már maga mondja meg, hogyan működjek éééén, hogy magának megfeleljek?! … Hé, hé! Vegye vissza a pénzét! Mit képzel, nem tudok kifizetni két kávét? Mitől lett ilyen sietős hirtelen? Nem bírja az igazságot, inkább elmenekül, mi?

- Nem menekülök, elköszönök. Minden jót, kívánom, hogy megtalálja a párját.

- Persze, menjen csak, viszlát! Jobban jár, ha törli az adatlapját, mert ezzel a hozzáállással úgysem talál normális férfit! Emancipunci!

nincs már másom, csak a lelkem

Harpagonként őrzöm-védem

magmamélyen sincs már hitem

gazdagító szerelemben

ami volt, az húsom rágta

hiányosra harapott

bedunsztoltam hát magamból

az épen maradt darabot

mért nyitnám ki éppen neked

a régen lezárt üveget?

visszhang nélkül miért hiszed

hogy kívánásod kötelez?

kapcsolódni mért nem lehet

másként, mint két nemi szerep?

hajrá, emeljük négyzetre

a szerzett sérüléseket?

józan eszem várárkot ás

kilincsbe áramot vezet

nehogy elsodorjon megint

egy „oké, mi bajunk lehet”?

vágytam régen mese-álmot:

szeretetet, biztonságot

és adtam önként mind nagyobb

harapásnyi én-darabot

meg sem kísért a félelem

hogy egyedül csak fél elem

vagyok, mert minden velem-nap

jóvátesz, gyógyít, simogat.

formalinban védett énem

lustán lebeg, nincs veszélyben

macskám is csak nőstény lehet

nem. Te sem jöhetsz közelebb

„I dont wanna fight no more”… Tina rekedtes, nyers, erős hangja ébreszt. Évek óta ez a csengőhangom, és nem is akarom lecserélni. Inspiráció és emlékeztető egyben, two in one, mint a hajkondícionálós sampon.

Lezuhanyozok, felöltözöm, bögrébe töltöm a kávémat, és kimegyek elszívni a cigimet. Persze a szembe szomszéd is megjelenik tíz másodpercen belül, mit ad isten, neki is pont mindig akkor jut eszébe rágyújtani, amikor nekem. Nincs esélyem elkerülni, akkor sem, ha zajtalanul nyitom a bejárati ajtót. Néha azt gondolom, álló nap a függöny mögül lesi, mikor lépek ki a körfolyosóra.

Irigylem, hogy annyi önbizalma van, amennyi nekem sose lesz. Neki egyáltalán nem derogál közszemlére tenni a szőrös mellkasát, a hordó hasát, az agyonmosott klottgatyáját, meg a papucsból kilógó hosszú, sárga lábkörmeit. Szép nyugodtan szívom a cigimet, kortyolgatom a kávémat, és igyekszem nem tudomást venni róla, hogy bámul, lassan legelteti a szemét rajtam tetőtől talpig és vissza. Én is nézelődöm mindenfelé, megtekintem a darabka eget, ami a tetőn túl látszik, lenézek a gondnok virágoskertjére a földszinten, belepillantok a kávésbögrébe, elnézegetem a hosszabbodó hamucsíkot a cigimen, és nyomogatom elfele a késztetést, hogy odaballagjak hozzá, és kiszedjem a szemeit a helyükről. Már nem úgy méreget, mint amikor ideköltöztem, és napokig itt sündörgött körülöttem, kérdezgetve, nincs-e szükségem valamire, megkínálhat-e egy kávéval, van-e valami szerelni való a lakásban, mert ő nagyon szívesen...

Most úgy méreget, hogy szinte hallom a gondolatait: Na, a kövér tehén, aki már nem is fiatal, de volt pofája visszautasítani engem. Beképzelt picsa. Biztos leszbikus. Vagy frigid. Lélekben megvonom a vállamat, mindkettőt. Gondolj, amit akarsz. Nem bánthatsz, legfeljebb kényelmetlenné teszed a dohányzást. Úgyis le akarok szokni.

Felesleges lett volna elmondanom neki, hogy nem önhibámból, hanem betegségből kifolyólag vagyok formátlanul kövér. Hogy nem benne van a hiba, csak lekéste a csatlakozást a szerelvényemhez. Merthogy éveket pazaroltam arra, hogy kapcsolatot próbáljak felépíteni férfiakkal, akik ugyan mind különbözőek voltak, de egyben kísértetiesen hasonlítottak: mind azt gondolta, érezzem magam megtisztelve, hogy hajlandóak velem lenni, elfogadni a gondoskodásomat, de elvárásaim feléjük nekem nem lehetnek, érjem be a magasságos jelenlétükkel, mert mégis mit képzelek én, hogy bármiben kritizálni merem őket, hiszen nézzek már magamra, mégis mit akarok ezzel a kinézettel, a szőke herceget?! És egy sem mulasztotta el a fejemhez vágni búcsúzóul, hogy csak jobb híján fanyalodott rám, és magányosan fogok megdögleni, és úgy kell nekem. Soha nem volt kivétel. És pontosan innen tudtam, hogy egy sem szeretett közülük, csak használt. Mert akkor nem feldühödnek azon, hogy merészelek nem a papírforma szerint működni. Akkor a végén nem a csapkodós összepakolás és a sértések üvöltözése lett volna a lezárás, hanem legalább egy csipetnyi szomorúság.

Egy emberként gondolta úgy az egyetemi oktató és a kőműves, hogy nekem nincs jogom elvárni tőlük bármit is, szóvá tenni pedig végképp nem. Hogy a függőségeik, a trágárságuk, a tohonyaságuk, a szubhumán humoruk, az élhetetlenségük vagy épp a kíméletlen egójuk elviselése számomra nem választható opció, hanem kötelező elem, a kapcsolódás feltétele. Hogy az ápoltságom, az igényességem, az alkotásaim, a díjaim nem számítanak, mert az értékemet ők jogosultak meghatározni, és nem az, amit én hozzáteszek a világhoz.

A szomszéd nem értette volna, miről beszélek. Ahogy a barátnőm sem értette mindaddig, amíg egy hosszúra nyúlt deigenispárosanszépazélet vita után türelmemet vesztve ki nem fakadtam: „Nem megyek bele többé méltatlan kapcsolatba csak azért, hogy elmondhassam, én is egy pasi mellől keltem fel reggel!” Kiült az arcára a döbbenet, és tisztán látszott, hogy azt gondolja: „De hiszen kövér vagy, az arcod sem igazán szép, mégis milyen kapcsolat lehetne méltatlan hozzád?” Többé nem hozta szóba, de azt hiszem, a mai napig is csak elfogadja, hogy így érzek. De nem érti. Ő is azt gondolja, hogy addig nem érek semmit, amíg más nem szeret. És lehet, hogy így is van. De amíg ilyen áthidalhatatlan a szakadék aközött, amire vágynék, és aközött, ami a világ szerint járhat nekem, addig a legtöbb, amit magamért tehetek, hogy feladom.

I dont wanna fight no more.

- Jó reggelt, Marikám! Megyek a boltba, hozzak valamit?

- Nem kell, Terikém, köszönöm, van itthon mindenem. Bevárásoltam tegnap, mert jönnek az unokáim iskola után, itt lesznek, amíg nem jön értük a lányom.

- Az jó, akkor lesz társasága.

- Jaj, ne gondolja, ezek csak a telefonjukat nyomkodják egész délután, aztán hozzám se szólnak. Ha kérdezem őket, hogy hát mi volt az iskolában, fel se néznek, úgy mondják, hogy semmi. Én nem tudom, hogy tudnak egész nap csak ülni, és nyomogatni, de olyan sebességgel ám, hogy én szemmel követni se tudom! El vannak ezek idegenedve teljesen. Mondtam már a lányomnak is, hogy vegye el tőlük ezeket a ketyeréket, mert bele vannak bolondulva, hát akkor is a kezükben van, mikor az utcán mennek, hát a szívbaj jön rám, hogy egyszer valami autó alatt végzik!

- Bizony így van ez, Marikám, erről szól ez a mai világ. Én is csak ezt látom mindenhol, a villamoson, az orvosi rendelőben, még a piacon is, hogy az emberek egymáshoz se szólnak, csak ezeket az okostelefonokat bambulják. Könyvet vagy újságot már nem is látni a kezükben. Bezzeg a mi időnkben, igaz-e, Marikám? Akkor még nem voltak ilyen kütyük, olvastunk otthon is, útközben is. De meg is látszik, nekem még mindig olyan a kézírásom, hogy a csodájára járnak! Ezek a mai fiatalok meg lassan már írni se tudnak, csak nyomkodni. Na, megyek, mielőtt elfogy a friss kifli a péknél.

- Jaj, várjon már, Terikém, megmutatom a legkisebb unokámat. Küldött róla a fiam képet ma reggel, hát meg kell zabálni, olyan édes! Betettem háttérképnek a telefonomba. Na, itt van. Várjon, ez így túl kicsi, nem lehet jól látni. Jöjjön már be egy percre, a laptopon nagyban is láthatja. … Na, itt is van. Hát nem egy tündér?! Itt van egy másik, ez meg az, ahogy fürdeti az apja.

- Gyönyörű baba. Mennyi idős most?

- Hat hónapos. Csak képen látom, mióta megszületett, egyelőre nem tudnak hazajönni meglátogatni, mert a fiam még próbaidősnek számít a munkahelyén, nem jöhet el hosszabb időre. De ha véglegesítik, akkor hazajönnek néhány napra. Vagy én megyek hozzájuk, majd meglátjuk. Addig is majdnem minden nap beszélünk a szkájpon és így hallhatom az unokám gőgicsélését is.

- Mi az a szkájp?

- Jaj, Terikém, nem tudnám én azt elmagyarázni magának. Az egy ilyen izéprogram, amivel látom, meg hallom is azt, akivel beszélek, úgy is, hogy a világ másik felén van. A nagyobbik unokám próbálta elmondani, hogyan működik, de az én vén fejem már nem veszi be az ilyesmit. De nem is kell, hogy értsem. Végül is nem kell tudnom, hogyan működik a mosógép vagy a tévé, hogy használni tudjam őket, hát nem?

- Hát igen. De azért én ezt nem tudnám már megtanulni.

- Dehogynem, Terikém, meg tudná, ha csak így láthatná a szeretteit, higgye el! Meg aztán szórakozásnak se rossz ám ez, tudja, milyen jó receptek vannak a neten? Meg kötögetős oldalak? Olyan mintákat lehet ott eltanulni, hogy csuda! Ezzel szórakozok esténként, meg néha napközben is, ha elunom magamat. Jobb, mint a tévé. Azt már szinte nem is nézem. Csak az unokáim kedvéért kapcsolom be, ha itt vannak, bár a fene tudja, minek, hiszen csak a telefonjukat nézik. De hát ehhez vannak szokva, a lányom meg rájuk hagyja. Bár a kisebbik unokámon segített valamilyen program, amit letöltöttek a telefonjára, merthogy diszlexiás, és képzelje, most már elég szépen olvas, nem keveri a betűket. De akkor se normális ez szerintem, hogy nem lehet velük beszélgetni semmiről, hát a háziorvossal többet beszélgetek, mint velük. Nekem mondhatja a lányom, hogy ez generációs probléma, én ebben nem hiszek. Az van, hogy nem törődnek egymással az emberek, nem is tudom, mi lesz így ebből a világból. Na, de nem tartom fel, Terikém, menjen a boltba! Aztán délután ugorjon be egy kávéra, legalább lesz kihez szólnom!

Férfi nem

 - Még nem vagy kész? Vagy alsógatyában jössz? Cuki darab, de ha nem akarod, hogy bevigyenek a vigyorgóba, húzz rá egy farmert.

- Inkább maradjunk itthon. Semmi kedvem felöltözni. Van whisky, sör, Unicum, jég, Jäger. És mindjárt kezdődik a meccs.

 - Teszek a meccsre. Hónapok óta be vagy zárkózva a lakásba, ez nem normális állapot. Eddig elfogadtam, hogy minden kimozdítási kísérletemet visszavered azzal, hogy pihenni akarsz, de ez, amit művelsz, már nem regenerálódás. Ez depresszió.

- Én nem depressziós vagyok, hanem lelassult. És higgy nekem, most vagyok a normál, viselhető, élhető tempóban.

- De ez így nem élet, te is tudod. Legalábbis nem minőségi élet.

- Minőségi élet. Az meg mi a tököm? Mesélj már róla! Hol lehet megvenni? Kilóban mérik vagy grammban? Felbontás után meddig őrzi meg a szavatosságát? Mivel kell etetni? Alapjáraton szobatiszta, vagy neki is kell alomtálca, mint a macskának? Hová vigyem, ha beteg lesz? És ha rendesen etetem, nevelgetem, akkor egyszer csak felnő, és onnantól használhatom?

- Te is tudod, miről beszélek, ne maszatolj. Értem, hogy taccsra tett a cirkusz a válással, vagyonmegosztással, most meg a szemétkedés a láthatással, de lassan azért a sarkadra kéne állnod, nem? Ha másért nem, a lányodért. Tényleg hagyod, hogy az anyja teletömje a fejét azzal, hogy azért nem lát, mert nem vagy rá kíváncsi, miközben kéthetente kitalál valami ürügyet, hogy most éppen miért nem tudod elhozni a gyereket? És mindezt azért, hogy elszokjatok egymástól, mert így könnyebb lesz elfogadtatni az új pasit!

- Nemigen látom, mit tehetnék. Ehhez a fajta háborúhoz nekem nincsenek fegyvereim.

- És ebbe így belenyugszol szépen? Az se izgat, milyen mintát tanul így a lányod?

- Régebben azt gondoltam volna, hogy hát ilyet ne. De azóta sokat voltam magamban, csendben. Tudod, mire jó a csend? Gondolatok születnek benne. Sőt, olykor relevációk is. Persze, ez csak akkor kockázat- és mellékhatás mentes állapot, ha viszonylag ép elméjű vagy, és magasabb EQ-val rendelkezel, mint egy fikusz.

- Hülye.

- Én is szeretlek. Egészségünkre!… Na szóval, most azt gondolom, hogy ha szerethető embernek akarom látni a lányomat, akkor még véletlenül se legyen olyan, mint az anyja. De ha könnyű életet akarok neki, akkor azt mondom, tanulja csak el egy igazi profitól, hogyan kell érvényesíteni az akaratát, kitaposni magának a legnagyobb nyereséget.

 - Aha. Akkor is ezt mondod majd, ha te kerülsz az útjába? Vagy ha taccsra vágja majd anyagilag-lelkileg a férjét, mint téged az ex? De ne szaladjunk előre, maradjunk a jelennél. Szerinted mit gondol a gyerek arról, hogy nyolc hónap alatt összesen három napot látott, ami alatt egyszer sem beszéltél neki az anyja ocsmány trükkjeiről a láthatás körül? Meg sem próbáltad kivédeni, vagy megmagyarázni a helyzetet.

- Mert nem gondolom, hogy magamat kéne védenem. Inkább őt védem meg.

- Azzal, hogy megadóan kivonulsz az életéből?

- Ha a válással járó érzelmi megterhelést, a veszteségét, meg az új pasihoz hozzászokást kövekben mérném, akkor az anyja habozás nélkül rárakta a Szabadság hegyet. Én rakjam még rá a Gellértet is? Mert igazam van?... Nem. Inkább várok. Tizenkét éves. Még két-három év, és önjáró lesz. Oda megy, ahová akar, azzal él, akivel akar. Kérdezhet, feldolgozhat, tisztán láthat. Rajta múlik.

- Legalább ügyvédet választottál volna jobban! Képzeld, vannak olyanok, akik harcolnak is érted, nem lebeszélnek a harcról!

- Ez a pasas legalább korrekt volt. Pontosan elmondta, mire számíthatok, milyen lépésnek mi lesz a vonzata. A legelső mondata az volt, hogy ebben az országban, ha csak az anya nem alkoholista, vagy elmebeteg, esélyem sincs a gyerekelhelyezésnél. Nagyon sokat köszönhetek annak, hogy őszinte volt. Ha csak a pénzre hajt, ha nagyotmond, ha fényezi a mártírglóriámat, akkor könnyen beleragadhattam volna egy évekig tartó szumózásba. Így legalább gyorsan vége lett.

- Nem győztél meg. Legalább mondtad volna el el a bíróságon, hogy az asszony félrekufircolt, majd úgy döntött, hogy lecserél, és viszi mindazt, amit te güriztél össze. Te meg lövés nélkül kapituláltál. De belefáradtam, hogy motiváljalak. Még arra se tudtalak rávenni, hogy keress egy normálisabb albérletet.

- Enni, tévézni, olvasni, aludni teljesen megfelel ez is. Momentán nem vágyom másra. Ahogy említettem volt, teljes odaadással pihenek.

- És meddig fogsz punnyadni ebben a szobanövény üzemmódban? Ne csináld, kell, hogy legyen értelme az életednek! Anélkül csak vegetálni lehet.

- Ja. Mondják. Amúgy belegondoltál már, hogy néz ki az életünk? Minden nap felkelünk, elmegyünk dolgozni, akkor is, ha utáljuk a melót, mert pénzt kell keresni, különben nem élünk meg. Illetve egyedül kényelmesen megélhetnénk, de ügyesen megszerveztük magunknak, hogy legalább két-három ember függjön tőlünk. Ha jó a génállományunk, és szerencsénk is van, megérhetjük akár a 70 évet. És ebből munkával töltünk minimum negyvenet, de mire mi nyugdíjba mehetünk, lesz az ötven is. És nem számít, hogy gyári melósról beszélünk, vagy bankárról. Mindkettőt ugyanúgy bedarálja a pénzért hajtás, csak a gyári melós kétdekás Hubertusszal oldja a stresszt, a bankár meg kilenc éves thai lányok seggéről szippantja fel a nagy tisztaságú kokaint. Mi a különbség, a bekerülési összegen kívül? Presszionáljuk magunkat, hogy teljesítenünk kell, karrier kell, pénz kell. Presszionáljuk a gyerekeinket, hogy tanuljanak, jól tanulják meg az összes szart, amit lenyomnak a torkukon, és megmagyarázzuk, hogy azért, mert ez az elvárás, blablabla. Mondtad valaha a gyerekednek, hogy akkor is szeretni fogod, ha kukás lesz? Persze, hogy nem. Feltételeket szabunk. Ha így működsz, akkor szeretlek. És ugyanezt csináljuk a párunkkal is. Nem a valós történésekben működünk, reagálunk, hanem elvárásokban, szerepekben. Nem hús-vér embert szeretünk, azt nem is látjuk, csak a funkcióját. Feleség, férj, anya, apa, gyerek. És akként is bánunk vele. Megbosszuljuk, ha nem úgy működik, ha nem azt mondja, teszi, ahogyan mi azt jónak gondoljuk, hisztizünk, számon kérünk, bosszút esküszünk, ha nem kellünk, ha megcsal, ha lecserél egy újabb modellre, mint egy sokat futott kocsit. Én sem figyeltem igazán a feleségemre, míg fel nem borította a világomat. És aztán rácsodálkoztam: ki ez a nő, és hol volt eddig? Pedig ott volt, ő volt. Én nem láttam… Ha a sztereotip forgatókönyvet választom, most gyűlölnöm kellene, mert kifosztott, megalázott, apaként is kisemmizett. Én meg hálás vagyok neki. Annak a terráriumnak, aminek a mókuskerekében futkostam tizenöt évig, én magam húztam a fejemre a fedelét. Már én sem kaptam levegőt nagyon régóta. De neki volt bátorsága széttörni az üveget.

- Oké, értelek, elfáradtál, idő kell, hogy kiheverd. De legalább csajozhatnál. Hátha horogra akad valami jó kis nő, hm? Az újdonság varázsa se mozgat meg?

- Nem. Csak a sérülés lehetősége mozgat meg. Arra ösztönöz, hogy összegömbölyödjek, és védjem a fejemet.

- Baromság. Nem azt mondtam, hogy kötelezd el magad, hanem hogy szórakozz egy kicsit. Van mit bepótolnod! Ha észnél vagy, mi bajod lehet? Azért abban egyetértünk, hogy te irányítod az életedet, nem?

- Nem. Pontosan a válás óta nem értünk egyet. Erről jut eszembe, kéregetett tegnap egy hajléktalan a villamoson. Az volt a felirat a pólóján, hogy „Amazing Things will Happen”. Majdnem felröhögtem. Mégis mikor? A következő életében? Ezzel meg így járt? És mi van azzal, aki egy borsodi zsákfaluba, vagy Fekete-Afrikába született? Vagyis úgy került eleve vesztes helyzetbe, hogy semmi rosszat nem követett el? Vagy nyomorék, szellemileg sérült? Esküszöm, gatyát húzok, és bárhová elmegyek veled, ha van bátorságod az első szembejövő hajléktalannak vagy kerekes székesnek belemondani az arcába azt a bullshitet, hogy ő irányítja az életét!

 - Akkor tényleg megelégszel ennyivel? Eldolgozgatsz, hazajössz, felteszed a lábad az asztalra tévézés közben? És meddig? Amíg nem jön valami kórság? És akkor örülsz majd a Parkinson diagnózisnak, mert mégse tumor?

- Alzheimer, öcsém! Ha lehet választani, én azt kérem. A legtutibb buli. Gondolj bele: minden nap új lakás, új szomszédok! Soha többé nem lesz unalmas az élet! Ne forgasd a szemed, gyere, szívjunk el egy cigit a körfolyosón!

Női nem 

 - Helló. Miért sántítasz?

- Ma reggel rálépett egy nő a villamoson a szétzúzott lábujjamra.

- Két héten belül ez a második eset. Ez jel. Melyik lábad?

- A bal.

- Az a múltat jelenti. Valamit rendbe kell tenned a múltadban, hogy visszahasson a jelenre. A sors általában így üzen.

- Ja. Ahelyett, hogy felhívna, és elmondaná. Vagy leírná e-mailben.

- Elviccelheted, ahogy szoktad, de ez akkor is működő dolog. Tudod, azt vonzod be, amire épp szükséged van.

- Fordítást kérek. Mégis mi szükségem lehet cirka 80 kiló élőhúsra és egy hatcentis tűsarokra a negyedik lábujjamon?

- Lehet figyelmeztetés, hogy rossz úton jársz.

- Ebben lehet valami, mivel épp munkába mentem. Ha nem volna muszáj, nem is tenném.

- Fogsz tudni így jógázni?

- Majd kiderül. Adsz egy kávét?

- Jaj, nézd, most jött ki az új szomszéd! Eddig csak a hátát láttam, amikor költözött be. Te, ez a pasi egész jóképű! Annyi idős lehet kábé, mint mi. És dohányzik. Nem mész ki te is egy cigire? Na? Bemutassalak neki?

- Inkább a kávémat mutasd be végre.

- Egyáltalán nem érdekel? Lehet, hogy pont ő a neked való pasi! Nem tudhatod!

- Tényleg nem. De még hányszor kéne próbálkoznom? Hányszor sérüljek? Tudod, összehasonlíthatatlanul könnyebben viselem azt a gondolatot, hogy lemaradok az igaziról, minthogy újrakezdjem a kísérletezést, hátha ezúttal nem robban az arcomba a végeredmény. Lassan gyógyulok, és hol van még a plasztika?

- Szerintem szimplán csak gyáva vagy.

- Lehet. És? Vagyis? Tehát?

- Így nem lehet élni. Illetve lehet, csak nem érdemes. Neked is szükséged van valakire, aki szeret, és akit te is szerethetsz. Meddig akarsz még félni attól, hogy megsérülhetsz?

- „Ha sebezhető vagy, bárki megsebezhet”, mondotta volt egyik kedvenc írónőm. Kivéve, ha nem kap rá alkalmat senki, soha többé, mondom én. Így is süt a nap, izgalmas a könyv, az esti film, ízlik az étel. Van időm jógázni, arcpakolást felkenni, a kádban olvasni, órákig bolyongani egy könyvesboltban, vagy ásványbörzén. Nyugodtan lötyöghetek meztelenül a lakásban, senki nem sikít fel a látványtól. Vagy nem markol a seggembe.

- De nincs kihez szólnod.

- Fenét nincs, istenien elbeszélgetek a tévével. Amit nem kapcsol másik csatornára senki, nem fanyalog, nem kritizálja az ízlésemet, nem akar inkább Forma1-et nézni, vagy a kockás pitonok nemi életét. Az utolsó pasim egyszer volt szíves kioktatni arról, hogy jobban járnék, ha ismeretterjesztő csatornákat néznék, mint ő, merthogy abból tanulhatnék is valamit. „Oké, drágám”, mondtam, „de mondd csak, feltűnt már neked, hogy például a történelmi témákat feldolgozó dokumentumfilmekben, amiket szakmányban nézel, a narrátor végig kérdez? Nem? Akkor nézzed csak. Biztosan okosabb leszel a kérdéshalmaztól, amit ismeretterjesztés címén az arcodba tolnak. Ha már az életem kétharmadát, vagy ha nincs szerencsém, a négyötödét melóval töltöm, akkor örülnék, ha itthon fikázás nélkül moshatnám ki az agyam habkönnyű sorozatokkal.” Valahogy nem szeretett érte.

- Olvashatnál is.

- Hatéves korom óta olvasok. De rá kellett jönnöm, hogy nem tesz jót. Tudod, mivel lettem én gazdagabb a könyvek által? Toleranciával meg empátiával. És mi a jutalmam érte? Az életem nagyobbik részét töltöttem azzal, hogy megértettem mindenki szempontjait, kínjait, aminek folyományaként az enyémek mehettek is szépen, törvényszerűen a levesbe, elvégre egy kapcsolatban, legyen az szerelmi, vagy rokoni, valakinek muszáj dominánsnak lennie, és a megértés üzembiztosan kizárja az érdekérvényesítést. Ja, és bónuszként az is én lehetek, akit a legnagyobb tömegben is kiszúr az összes koldus, plusz Jehova tanúja. Valószínűleg neonfényben villog a homlokomon a balek felirat. Tegnap is, megállít egy ilyen jólfésült, takaros kis néni, hogy adna nekem olvasni valót az egy igaz isten tanításaiból. Jó, mondom. Átveszem tőle a prosit, és körbelesek, hol van a legközelebbi kuka. Lépnék tovább, mikor utánam szól: közeleg a világvége, készüljek fel én is. Mondom neki udvariasan: csókolom, ez a műsorszám már legutóbb is elmaradt érdeklődés hiányában. Mire a néne közli: dehogy, nem menekültünk meg, csak halasztást kaptunk. Isten megbünteti az emberiséget, csak azoknak kegyelmez meg, akik megtérnek hozzá. Én meg odafagyok két lépés között, mert megigéz, hogy mindezt nem zord arccal, fenyegetően adja ám elő, ellenkezőleg: angyali a mosolya, csupa jóság, szeretet, megszépíti az arcát, ez nem egyszerűen egy elégedett, hanem egy őszintén boldog mosoly, melenget, sugárzik, tán még a Geiger-Müller is bejelezne tőle. Én meg pislogok rá, és érzem, hogy ki kéne mondanom a kérdést, ami elsőként az eszembe ötlik, és egyre hangosabban ordít a fejemben, aztán páros lábbal ugrál, rugdossa a koponyafalamat, miközben a néni lendületesen magyaráz tovább, hogy: bazmeg, neked nincs családod, barátod, jószomszédod? Macskád legalább? Senki, akit féltenél, akinek nem kívánod a végét? És ha már így jártál, hogy nincs, vagy isten nevében képes vagy leszarni a sorsukat, mert úgy gondolod, téged immunissá tesz a hited, mint a védőoltás, az is belefér a fejembe, de bakker, tényleg nem zavar, hogy éppen több mint hétmilliárd élet kioltásának nemhivatalos műsortervét reklámozod nekem üdvözült mosollyal?

- Ezektől én is mindig kiakadok. De ne térj el a témától. Te sem leszel fiatalabb. Most kéne még nyitottabbnak lenned, amíg nem késő. 

- Sose féltem az öregedéstől. De azt nem gondoltam volna, hogy ennyire felszabadító lesz végre nyugodt szívvel leszarni, tetszem-e a hímeknek, vagy sem.

- Nem félsz, hogy magányosan halsz meg?

- Nem. Bár a macskatartástól még visszatart az az eshetőség, hogy ha csak nem tanulja meg kinyitni a konzervet, a kihűlt korpuszomat fogja rágcsálni éhenhalás ellen.

- Legalább festenéd be a hajad! Képtelen vagyok megszokni ezt a rengeteg ősz hajszálat.

- Eszemben sincs. Majdnem a fele kihullott, pont a festés miatt. Most kezd magához térni, megerősödni.

- És akkor ennyi volt? Azt tervezed, hogy így maradsz? Szép csendben megvénülsz, nem akarsz már semmit az élettől? Majd elkocogsz egy héten kétszer bevásárolni a gurulós kocsival?

- Jesszus, tényleg! Az még hátravan. Tudod, évekkel ezelőtt azt mondtam a gyerekeimnek: ha azt látják, hogy reggel fél nyolckor csúcsforgalomban, molylepkemintás otthonkában, banyatankkal indulok a piacra, akkor lőjenek le. De most rájöttem, hogy tiszta hülye vagyok, hát dehogy hagyom én ezt ki! Mekkora buli lesz már?! Előrefelé megyek, balra nézek, és jobbra húzom a kocsit! Aztán megtorpanok, mint Fernandel, és előadom ugyanazt a másik irányba! Na?!

- Reménytelen vagy.

- Ez a beszéd. Indulunk végre jógázni?

Hamupipőke

Élt egyszer egy gazdag ember, annak volt egy felesége, meg egy lánya. A gazdag ember szinte minden idejét lefoglalta a pénzkeresés, nap mint nap, így aztán nem sokat törődött az asszonnyal meg a kölökkel, úgy volt vele, ő eltartja a családot, azok meg legyenek boldogok ettől. A gazdag ember felesége sokat betegeskedett, így aztán szükség volt háztartási segítségre. De alig jelentkezett valaki az állásra, pár napra-hétre rá fel is mondott, mert nem volt elég a háztartást ellátni, a gazdag ember elvárta, hogy gyengélkedő asszonya helyett a személyzet álljon helyt éjjel is. Idővel aztán elterjedt a híre a városban, hogy Gazdagéknál ne vállaljon munkát az, aki rosszul tűri, ha ingyen matracnak akarják használni. Így aztán jobb híján a kislány vette át édesanyja helyét, ő járt a piacra, főzött, tisztán tartotta a házat, ápolta az édesanyját a haláláig.

Telt-múlt az idő, a kislány fiatal nővé érett, méghozzá szembeötlő, extra kosárméretet igénylő módon. Szenvedett is tőle szegényke, mert nemcsak az utcán érte számtalan ízléstelen inzultus, de édesapja sem igen tudta már feljebb emelni tekintetét egyszülöttje mellkasánál, ha nagy ritkán hozzá szólt. Gondolkodott is erősen a leány, mivel tudná elkerülni a kéretlen megjegyzéseket, tolakodó pillantásokat, meg a feleségek orr alatt mormogott szidalmait. Aztán egy napon rájött, mit kell tennie. Megágyazott magának a tűzhely mellett a konyhában, ahol reggelre belepte a hamu, szürkére festette vörösesbarna haját, összepiszkolta az arcát, savanyú füstszaggal itatta át a ruháját. Nem is bámulta többé senki a melleit, nagy ívben, orrukat befogva kerülték ki, ha kilépett az utcára.

Ekkoriban történt, hogy a gazdag ember új feleséget hozott a házhoz, akinek volt már két leánya. Elkényeztetett, tanulatlan, csak a külsejükkel foglalkozó, kényeskedő libák voltak. Úgy vették birtokba a házat a mostohával együtt, mintha beleszülettek volna. Ők nevezték el Hamupipőkének a lányt, akivel testvérükként is bánhattak volna, ha lett volna bennük cseppnyi jóindulat, vagy ha nem lett volna nyilvánvaló, hogy a gazdag ember a nyugalma érdekében konkrétan leszarja, hogyan bánnak az ő édes gyermekével.

Ismét csak telt-múlt az idő, Hamupipőke napjait kitöltötte a háztartás, meg a mostohatestvérei kívánságainak teljesítése. Estelente, mikor elcsendesedett a ház, a takarításhoz használt szerekkel kísérletezett, egyrészt, hogy megkönnyítse a saját dolgát a hatékonyság növeléssel, másrészt hogy ne unatkozzon. Kiismerte már a különböző savas és lugos hatású szerek tulajdonságait, elegyítésük veszélyeit, annál is inkább, mivel az egyik balul sikerült kísérlete csaknem lebontotta a fél konyhát. A közkönyvtárból kölcsönzött kémiáról szóló könyveket, és autodidakta módon egészen ügyes vegyésszé képezte magát.

Egyszer csak híre jött, hogy a királyi udvarban bál lesz, mert a királyfi feleséget keres, és a jeles eseményre elvárnak minden fogamzóképes hajadont. Lett is nagy izgalom a gazdag ember házában, a mostohatestvérek álló nap a tükör előtt próbálgatták a legszebb ruháikat, cipőiket, próbasminkeltek, még az ételüket is ott fogyasztották el, hogy lássák, hogyan festenek, amint előkelően és finnyásan csipegetnek. Hamupipőkét is felvillanyozta a hír, elvégre a kor, amelybe beleszületett, nem sok lehetőséget kínált egy lánynak a férjhez menésen, vagy a kolostorba vonuláson kívül. Meg is kérdezte hát a mostohaanyját, elmehetne-e ő is a bálba? Persze oldalba röhögték, mert ugyan mit is keresne ott egy ilyen szutyok kis cseléd, mint ő? Hogy képzeli? Hiszen még báli ruhája sincs! Le vagytok ejtve – gondolta Hamupipőke, mert azt csak ő tudta, hogy megőrizte az édesanyja ruháit, ott voltak szépen összehajtogatva, molyűző levendula közé pakolva a padláson egy ládában. Így aztán szépen végignézte, amint az apja, a mostohaanyja, meg a két liba teljes harci díszben, sminkkel-fuksszal beszáll a hintóba, és elhajtat a bálba, majd vizet melegített, alaposan lemosakodott, és felvette az édesanyja legszebb ruháját, akit – szerencsére – ugyanolyan bőséges másodlagos nemi jelleggel áldott meg a sors, mint őt. Fel is szisszent, mikor a tükörbe nézett, mert a dekoltázsa látványa felidézte a nyálcsorgatós, cuppogós, disznó megjegyzéseket suttogó férfiak, meg a fagyasztott halra hajazó ábrázatú asszonyok emlékét. Ezért aztán, hogy elrejthesse legalább az arcát, meg hogy ne ismerje fel a család, ha összefutnának a bálon, felvett egy díszes álarcot is, felült az egylovas kis homokfutóra, és elkocogott a bálba. Mire odaért, már javában folyt a mulatság, káprázatos estélyik tükröződtek a márványpadlón, gyémántok szikráztak, vidám zene szólt. Hamupipőke lassan lépegetett a báltermen át, gyönyörködve nézte az aranyozott csillárokat, a hófehér oszlopokat, a bálterem üvegkupoláját. Ahogy így felfelé nézett éppen, hirtelen nekiütközött egy vállnak, amelynek tulajdonosa megfordult, és Hamupipőke szembe találta magát a királyfival. Illő módon pukedlizett, bár kicsit remegtek a térdei, majd felegyenesedett, és a királyfira nézett. A trónörökös is őt nézte, vagyis konkrétan a kebleit, merőn, kimeredt szemekkel, elnyílt szájjal. Hamupipőke úgy gondolta, kis lökést ad az etikettnek, hátha ez segít túllendülni az elkeserítően ismerős helyzeten.

– Felség, megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem – mondta, majd hozzátette: – Igazán gyönyörű ez a bál.

– Nyám-nyám – felelte a királyfi, majd felséges kezeit Hamupipőke dekoltázsára tapasztva markoló mozdulatokat végzett az ujjaival.

– Anyád – gondolta Hamupipőke, aki igazán nem tudhatta, hogy az uralkodás várományosa első fokú unokatestvérek leszármazottja, és így szellemileg közepes fokban korlátozott, ám teljes mértékben mellfixált. Hogy véget vessen a kínos incidensnek, amelyet immár az úri közönség osztatlan figyelme kísért, Hamupipőke kiszaladt a bálteremből a folyosóra, ahol menedéket keresve benyitott az első ajtón, amely fürdőszobának bizonyult, a végében leválasztott illemhellyel. Hamupipőke magára zárta a belső ajtót, majd lerogyott a finom kárpittal bevont deszkára, hogy időt adjon magának kiheverni a csalódást, mielőtt hazaindul. Ahogy ott üldögélt, hallja ám, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja. Felismerte mostohatestvérei hangját, hiszen épp eleget hallotta.

– Mégis ki a fene volt ez a luvnya? – tudakolta idősebbik nővére emelt hangon.

– Fogalmam sincs – felelte a fiatalabb nővér –, nem ismerem.

– Ezt nem hiszem el! – toporzékolt az idősebb nővér. – Ez a rohadt kurva teljesen elvonta a királyfi figyelmét rólam, pedig éppen az én melleimet markolászta, és még nyáladzott is, mielőtt megjelent! Most meg folyamatosan kering körbe a teremben, és azt a luvnyát keresi, sőt, már az összes szolgának is kiadta a parancsot, hogy keressék meg! Ilyen nincs, ezt nem hiszem el! Hogy lesz így belőlem királyné?!

Hamupipőke őszintén sajnálta, hogy a belső illemhely elválasztó fala egyszerű fából, és nem ólomból készült, mert nővére úgy üvöltött mérgében, mint egy halláskárosult sakál. Ugyanakkor hálás is volt neki, mert megtudta, cselhez kell folyamodnia ahhoz, hogy kijusson a palotából. Ahogy mostohatestvérei kivonultak a fürdőből, és bevágták maguk mögött az ajtót, előjött, és körbenézett, mit használhatna álcának. Óriási szerencséje volt, az egyik szekrényben egy komplett szobalány uniformist és kötényt talált, nyakig zártat, jótékonyan takarót. Észrevétlenül osont ki a palotából, báli ruhájával a karján. Otthon átöltözött kopott gönceibe, a szépséges ruhát egy lemondó sóhajjal visszazárta a ládába, és lefeküdt megszokott helyére, a tűzhely mellé.

Nehéz napok következtek, a mostohatestvérek alapjáraton sem voltak cukorfalatok, de az idősebbik hisztériás dühe minden képzeletet felülmúlt, és persze leginkább Hamupipőkén töltötte ki a frusztráltságát. Hanem egy borongós, latyakos napon küldönc érkezett a királyi udvarból, és a levél olvastán az idősebbik nővér feje fölött még inkább beborult az ég, hiszen arról szólt, hogy a királyfi sorra látogatja a héten az ország lányos házait, és e napon kéretik minden fogamzóképes hajadonnak azt a ruhát magára öltenie, amelyet a bálon viselt.

– Meg fogja találni azt a csajt – panaszolta az idősebb nővér, – én meg hozzámehetek valami bárócskához, ha szerencsém van, vagy intézőhöz.

– Tömd ki a ruhádat gyolccsal – javasolta a fiatalabb nővér, – az megemeli a melleidet, és nagyobbnak látszanak.

– Hülye vagy, hát a királyfi megfogdossa az összes mellet, ami elé kerül! Biztos, hogy ráismer az igazira. Meg aztán talán megjegyezte azt is, hogy milyen ruhában volt a csaj.

– Milyen ruhában volt? – kérdezte bátortalanul Hamupipőke.

– Valami kékesben. Mit érdekel az téged? – vetette oda nővére.

– Azért kérdezem, mert az édesanyámtól maradt rám néhány szép ruha. Micsoda véletlen, van köztük egy kék is, szívesen kölcsön adom neked. Amúgy igaza van a testvérednek, ha egy kicsit kitömöd elöl a ruhádat, a királyfi talán úgy emlékszik majd, a te melleid bűvölték el. Ugyan mit veszíthetsz?

– Végül is... – mormolta az idősebb nővér elgondolkodva. Hamupipőke szaladt is, hozta le a padlásról a kék ruhát, a nővére pedig felvette, majd együttes erővel és többrét hajtott puha anyagokkal kitöltötték a hiányt a keblek és a ruha kivágása között. Éppenhogy elkészültek, amikor kürt harsant az udvaron, tudatva, hogy megérkezett a királyfi. A mostohatestvérek gyorsan leszaladtak a lépcsőn, és a hallban várták pihegve, hogy a felséges lábak átlépjék a küszöböt. Hamupipőke pedig a konyhába rohant lélekszakadva, letépte magáról a blúzát, majd az odakészített gyolccsal szorosan lekötözte a melleit, visszavette a blúzt, és lerogyva a hokedlire, szívből jövő imát mormolt.

– Isten hozta, Felség! – üdvözölte a vendéget mély meghajlással a gazdag ember. A királyfi vissza sem köszönt, azonnal az idősebb nővérhez sietett, felséges kezeit a mellkasára helyezte, és markoló mozdulatokat végzett.

– Ez az! – kiáltott fel örvendezve, majd minden további nélkül karon ragadta a leányt, és a kint várakozó hintóhoz tepert vele. – Még ma megtartjuk az esküvőt, csomagoljanak, egy óra múlva költöznek a palotába! – vetette még hátra beszállás előtt, majd elporzottak. A gazdag ember, a felesége, meg a kisebbik mostohanővér rövid örömtáncot improvizált az udvaron, majd Hamupipőke után kiabálva lázasan pakolászni kezdtek.

Hamupipőke aznap este halálosan fáradtan, de elégedetten hajtotta álomra a fejét, immár a régi szobájában, igazi ágyon. Egyáltalán nem bánta, hogy meg sem hívták az esküvőre, sőt, kifejezetten megkönnyebbült. Elalvás előtt még gondolatban minden jót kívánt az egész családnak, őszintén remélve, hogy sosem látja többé őket. Reggelre kelve tiszta, szolidan kivágott ruhát vett fel, a maga készítette tisztítószereket tetszetős kis üvegekbe töltötte, és kiment a piacra eladni a portékáját. Eleinte kicsit feszélyezte ugyan, hogy a férfiak hosszan álldogálnak a standjánál, és szemlátomást nem az üvegcséket vizslatják, az asszonyaik erővel próbálják elrángatni őket, miközben gyilkos pillantásokat vetnek rá, de végül, mivel minden ilyen közjáték azzal végződött, hogy a villámló szemű asszonyok vásároltak a tisztítószereiből, és egész szép summát szedett össze, mire lement a nap, Hamupipőke végre békét kötött az adottságával, sőt, immár képes volt azt a maga hasznára fordítani. A villámló szemű asszonyok pedig idővel visszajáró vevők lettek, hiszen Hamupipőke szerei tényleg baromi hatékonyak voltak.

A gazdag ember, a mostohaanya, meg a nővérek felé sem néztek többé Hamupipőkének. Élték a királyi rokonok gondtalan, fékezetlen habzású életét mindaddig, amíg a királynévá lett idősebb nővér valahogy le nem hullott egy különösen sötét éjszakán a várfalról, amikor is hites urának, a királyfinak gyötrő hiányérzetére válaszként közepesen korlátozott elméjében határozott formát öltött a felismerés, hogy átverés áldozata lett. A gazdag embert, a mostohaanyát és a kisebbik nővért száműzték az udvartól és az országból, mint bűntársait a hazug ribancnak, akinek volt pofája becsapni a jóhiszemű, ám kismértékben barázdált agyú trónörököst.

Hamupipőke pedig boldogan élt a saját házában. Néhány év alatt egészen komoly vagyonra tett szert, a vállalkozása pedig önjáró lett, így aztán leginkább utazgatott, világot látott, földrészeken átívelő hálózatot épített a termékeiből. Egyszóval, boldogan élt, amíg meg nem halt.

Itt a vége, fuss el véle!

Jaj, kislányom, elment az eszed?! Hogy jelentenéd már fel a hites uradat?! ... Igen, látom az arcodat, meg a karodat is, sajnállak is érte, de hogyan akarsz boldogulni a családod nélkül? Nem úgy van az, hogy az első összezördülésnél összepakolsz, aztán add vissza a babaruhát! A jó házasságért meg kell küzdeni, azt nem adják ám ingyen. … Jó, lehet, hogy nem az első volt. De mindig bocsánatot kér! Mert szeret titeket. Arról nem tehet, hogy ilyen a természete. Meg aztán nem is fordul elő olyan sűrűn, csak ha sokat iszik, nem? Tudod, apád hányszor vert el engem egy héten? Istenem, ha annyi ezresem lenne, enyém lenne a fél falu! Hogy mondhatod azt nyolc év után, hogy nem akarod ezt a házasságot? Hát képes lennél eldobni, ahelyett, hogy megjavítanád? … Nem, kislányom, ide nem jöhetsz. Hogy gondolod? Azt akarod, hogy apádat másodszor is megüsse a guta? Tudod, mennyire imádja a Józsit. Mindig olyan fiút akart volna, mint a te urad, ilyen magas, jó kiállású legényt, ha már szegény Gézánk, ugye… Meglátogatom néha, persze, de csak titokban, tudod, apád nem tud róla, isten őrizzen, bele is halna. Vagy engem csapna agyon. Igaz, mióta lebénult a fél oldala az agyvérzés után, mire felemelné a karját, én már a kert végében vagyok, haha. Akkor se tudna megütni, ha akarna. De ordibálni még mindig tud. Jut eszembe, láttad az új tévét? Ugye, milyen gyönyörű? Gézától kaptam a születésnapomra. Apádnak azt hazudtam, a konyhapénzből spóroltam össze. Úgysincs fogalma arról, mennyibe kerül manapság az élet. Mióta lerokkant, minimális nyugdíjat kap, merthogy az öregségit még nem töltötte be, de komolyan elhiszi, hogy abból élünk, amit hoz a postás. Pedig az a rezsire se lenne elég. Mégis ráhagyom, mikor leül a konyhaasztalhoz, aztán kupacolgatja azt a pár tízezer forintot, hogy ez a rezsi, ez a konyhapénz, ez meg megy a takarékba. Szereti azt érezni, hogy ő a családfő, ő osztja be a pénzt. Ha én nem csinálnám a veteményt, az állatokat, meg a piacozást, éhen is halnánk. Most meg, hogy nem kell már folyton kuncsorogni valakinek, hogy vigyen már ki a piacra az áruval, könnyebb is az életem. Úgy vezetek, te, mint a Schumacher! … Dehogy tudja apád, hogy letettem a jogsit! Szörnyet is halna, hiszen azt mondogatja mindig, hogy én ugyan soha be nem ülök az ő kocsijába, mert olyan hülye vagyok a vezetéshez, mint egy tulipán! Csak azért, mert egyszer, mikor a Komlósék legelőjére kellett behajtani a takarmányért, nekem kellett átvezetnem a kocsit a sorompó alatt, mert nem bírtam el azt a dögnehéz farudat, hát apád emelte meg, aztán magyarázta folyamatosan, hogy tartsam a lábam a kuplungon, és lassan emeljem fel, finoman nyomjam közben a gázt, én meg csináltam is, olyan lassan és finoman, ahogyan mondta, aztán hirtelen rámordított, hogy menjek már, mert leszakad a töke, én meg ijedtemben lekaptam a lábam a kuplungról, nyomtam egy gázfröccsöt, aztán satuféket. Na, azóta vagyok én hülye ehhez. Most az van, hogy reggel bepakolok az autóba, a szomszéd Palkó átjön, beül a vezetőülésre, én mellé, elhajt a főútig, ott kiszáll, elballag dolgozni, én meg tekerek vígan a piacra. Imádok vezetni! Kár, hogy nem elébb tanulhattam meg. De jobb későn, mint soha. Még jól is jött, hogy apád a kórházban volt, meg utána a rehabon, mert nem tudta ellenőrizni, hova járkálok, mit csinálok. A jogsimat a nyári konyhában tartom, a lisztes doboz alatt, nehogy meglássa, mikor belekutakodik a táskámba. … Hazugság, az hát, persze. De legalább béke van. A Palkó meg havonta kap két lityi szilvapálinkát fizetségnek.

…

Tanúskodni? Te tényleg képes lennél megtenni ezt velem, hogy én rendőrségre, meg bíróságra járkáljak? Hát mit szólnának a faluban, milyen család vagyunk mi? Ne is mondjál nekem ilyet! Méghogy elvárnád tőlem, hogy én tanúskodjak a vejem ellen? … Melletted, vagy őellene, nem mindegy az? Aztán mit is mondhatnék én ott? Hiszen egyszer se láttam a saját szememmel, hogy megütne téged. … Jaj, ne sírjál már, persze, hogy elhiszem neked, édes gyerekem, de értsd meg, nem teheted ezt velünk. Nekem kisülne a szemem, apád meg biztos, hogy belehalna. Nem volt a mi családunkban sose ilyen feljelentgetés, hát hová vezetne az? Még szegény nénédnek se jutott eszébe soha, a halálos ágyán se, hogy egy rossz szót szóljon az urára, nemhogy feljelentse! Utolsó leheletéig védelmezte a Palit, akit amúgy megbaszhatott volna a nyári villám, mielőtt kirugdosta belőle a gyereket, csak azért, mert az a szerencsétlen asszony rámosolygott az új szomszédra, mikor bemutatkozott. Aztán nézd meg, mi lett abból is. Letöltötte a két és fél évét, aztán mikor kijött a börtönből, a nővére visszaadta a gyerekeit, hogy most már gondoskodjon róluk ő, az a barom meg három hét múlva felakasztotta magát az istállóban, merthogy, azt írta a búcsúlevelében, ő ezt nem bírja idegekkel. Hiába, na, férfiember nem tud meglenni asszony nélkül. Neked is mindig ezt mondom, drága gyerekem, a férfi a fej, de az asszony a nyak, ami a fejet forgatja! Vegyél példát a nővéredről, ő aztán tudja, hogyan érje el a Bélánál azt, amit csak akar. Egy okos asszony tud bánni az urával, tudja manipulálni. … Mi az, hogy te erre alkalmatlan vagy? Ugyan már, ezt minden valamire való asszony tudja. Inkább csak nem akarod, az a te bajod. Meg az, hogy túl jó dolgod van. Neked nem kell megszakadni a háztájiban, mint nekem, mert szépen keres az urad, még arra a négyórás állásra se vagy rászorulva, amit a könyvtárban csinálsz, neked csak a háztartás van, meg az egy szem kisfiad. Meg aztán éppen most akarnál asztalt borítani, mikor a Józsi indulni akar a választáson? Gondolj bele, polgármester lehet az urad, micsoda tisztesség már az! Nekem is előre köszönne mindenki a faluban, jaj, már alig várom! Igyunk is erre, van jófajta házipálinkám, legalább vidámabb leszel kicsit. … Várjál, visszajövök mindjárt, csak bekapcsolom apádnak a tévét, mielőtt üvölteni kezd, hogy mindjárt kezdődik a híradó. Nem ért hozzá, na, még szerencse, hogy én nem ijedek meg az ilyen műszaki dolgoktól, ezt is megtanultam kezelni percek alatt. Persze megmagyarázza ám ezt is, hogy azért kapcsolgassam én, mert én vettem, vigyázzak is rá én.

…

Na, itt vagyok. Mi a baj, kislányom, miért sírsz megint? … Petike? Megütött téged? De hát miért? … Igaz, nem szabad neki sok sütit enni, a múltkor is összehányta a kocsit hazafelé, mesélte a Józsi. És most hol van a gyerek? … De hát hogy engedhetted ki egyedül? És ha kimegy a kapun, be az erdőbe? … Mi az, hogy azt se bánod, ha sose jön vissza?! Neked elment az eszed, lányom! Petike.. Petikeeeee!… Na, megjöttünk. Még jó, hogy utána szaladtam, ment volna be az erdőbe! Jól van, Petikém, ne sírjál, menj be szépen a papához tévét nézni, viszek neked mindjárt egy kis madártejet, jó? … Hát szépen vagytok, mondhatom. Te itt bőgsz, a gyerek meg bent bőg. Hogy nem tudtok békében meglenni, egy hat éves gyerek, meg a felnőtt anyja? … Hát nem tudom, kislányom, én ezt nem így látom. Lehet, hogy Petike az apjától látja a rossz példát, hogy hogyan bánik veled, de én erre azt tudom mondani, hogy apád se volt egy hősszerelmes, a lelket is kihajtotta belőlem mindig, jó szava szökőévben egyszer volt, ha volt, az én fiam mégse vetemedett soha arra, hogy velem durván beszéljen, pláne hogy megüssön. Igaz, nem is lehetett rendes mércével mérni őt. Képzeld, a múltkor nézem a tévét, hát nem meglátom egyszer csak Gézámat a képernyőn! Valami riportot csináltak vele a legújabb könyvéről, jaj, olyan büszke voltam, hogy mire vitte az én kisfiam, istenem! De nem tudtam végignézni, mert egyszer csak hallom ám, hogy felordít mögöttem apád, aztán látom, hogy felkapja a kisasztalt, és hajítja a tévének! Megállt bennem az ütő, szerencsére nem találta el, de nem sok hiányzott. Már attól féltem, meggyógyul mérgében, majdnem olyan fürgén kapta fel az asztalt, mint fénykorában. És hogy káromkodott! Tudod, hogy mióta lebénult, alig forog a nyelve, de akkor olyan tisztán ordította, hogy rohadt buzi, hogy talán még a Kósék is hallották az utca végén. Hát, mit tehet az ember, ez van. Nem könnyű, de el kell viselni ezt is. Annyi okos könyvet olvasol, kislányom, biztos, hogy van valamelyikben tanács arra, hogyan bánj a kisfiaddal, hogy ne legyen ilyen erőszakos veled, nem?

...

Én csak azt tudom mondani neked, kislányom, amit nekem mondott az anyám, meg a nagyanyám. Egy asszonynak el kell tudni viselni a sorsát, nem lehet azt kiteregetni világ csúfjára. Egyszer a te urad is megöregszik, aztán csak te leszel az, akire számíthat akkor is. Nekem is jóval nyugodtabb az életem, mióta apád lerokkant. Nem is adnám ezt a nyugalmat én már semmiért. Én le tudom tenni erre az asztalra az életemet egészen nyugodtan, akárki megnézheti. Neked is csak azt tudom tanácsolni, hogy viseld türelemmel a sorsodat. Hiszen hová is mennél? Jó ember a te férjed, gondoskodik rólatok, cserébe csak annyit akar, hogy az ő szava legyen a törvény, annak te ne mondj ellent, akkor se, ha igazad lenne. Mert nem az számít, hogy igazad van, hanem hogy béke legyen. Ha jót akarsz magadnak, ne a városi barátnőidhez, meg azoknak a házasságához mérjed a magadét, hanem az enyémhez, a nénédéhez, az olyanokéhoz, akiknek még sokkal nehezebb sors jutott, aztán mégis elég nagy a kötényük ahhoz, hogy eltakarja a sok rosszat, és emelt fővel járhassanak. Meglesz a jutalmad érte, hidd el nekem. Idővel majd lecsillapul a te embered is, ha okosan bánsz vele. Vagy megüti őt is a guta egy átmulatott éjszaka után, mint apádat. … Honnan tudjam én, mi lesz a jutalmad? Talán az, hogy nem üt meg többet. Az is öröm, nem? Majd azt a Jóisten tudni fogja, mivel kárpótolja az asszonyokat a sorsukért.