mert vétkeztem. Tettben, szóban, gondolatban.

Szép életem volt, irigylésre méltó. Szép lesz a temetésem is. Elmondják majd, hogy teljes életet éltem, és milyen kár, hogy Isten akaratából ilyen rövid idő adatott. Méltatni fogják a példás feleséget, családanyát, az egyházközösség megbecsült tagját, a hospice ház létrehozóját, és legodaadóbb, legszorgalmasabb munkását. Csak én tudom, hogy nem EZ vagyok. Ez valaki más, akit magam előtt hordtam egész életemben. Viseltem az arcát, a testét, mozgattam, iskolába jártam, feleség lettem vele együtt, kihordtam a gyerekeit, a térdeire ereszkedtem a templomban, pelenkáztam, vacsorát főztem, írtam, gesztikuláltam, és simogattam a kezeivel. És ez a valaki élte helyettem az életemet… Nehéz ezt hangosan kimondanom, még most is, önnek is. Hetente hallgatta a gyónásomat, apró vétkeket soroltam, türelmetlenséget, kis mulasztásokat, egy-egy káromkodást, megbocsátható önzést. De sosem beszéltem arról, ami egész életemben kínzott: hogy valami elmaradt, valami nem történt meg velem, valamit nem kaptam meg. És még csak azt sem tudom, mi ez az állandó, tompán fájó hiányérzet. Annak a hiánya, aki lehettem volna? De hiszen én magam sem tudom, most sem, kivé akartam volna lenni. Igaz, nem tisztáztam soha magammal, hogy ezt az életet akartam-e? És lehetnék-e teljes, ha másfelé indulok? Egész életemben a választ kerestem, és még mindig csak kérdéseim vannak. De legalább ki kell mondanom, amit valójában érzek, hátha akkor sikerül letenni, elhagyni végre. Nem akarom magammal vinni.  

Régen sem volt tudatos, végiggondolt válaszom arra, mit akarok az élettől. Csak arra volt kész recept, csak azt láttam magam körül, hogy mit akar az élet éntőlem. És igyekeztem megfelelni az elvárásoknak. Kitűnően tanuló, problémamentes gyerek voltam, aztán szorgalmas, keményen dolgozó fiatal felnőtt. Voltak kapcsolataim, de valahogy soha, egyikben sem voltam jelen igazán. Hagytam sodortatni magam ezekkel a mintha-szerelmekkel hónapokig, évekig, és azzal áltattam magam, hogy én is akartam, én is alakítom, rajtam is múlik. Pedig csak reagáltam arra, hogy kiválasztottak, a kívánásra, az engem akarásra. És közben vártam, hogy egyszer csak eljön az egyetlen, a nekem rendelt, a teljesség maga, aki mellett végre nem egy várakozó kérdőjel leszek, aki hozzám teszi majd azt, amitől én én leszek, maradéktalanul, kétely nélkül. Mert semmi más nem adott választ. Csak ez volt már hátra, túl a Biblián, számtalan ezoterikus és szépirodalmi könyvön, családállításon, drámapszichológián. Mert minden hallott vagy olvasott válasz újabb kérdést szült, a kérdés hiányt, ami hozzám adódott, tovább feszített... Megismertem a férjemet. Minden arra mutatott, afelé tolt, hogy fogadjam el őt feleletként, a szüleim, a korom, a „kitaposott út”, amire őrültség lenne nem rálépnem, hiszen mi egyebet várhatnék az élettől? Elhittem, mert el akartam hinni, hogy jó lesz ez nekem, és tényleg jó is volt, mert átmenetileg elmosta azt a nehéz érzést, hogy nem általam történnek a dolgok, hanem csak velem, hiszen most én döntöttem, én mondtam ki az igent, én hordtam ki a gyerekeimet, én maradtam otthon velük. Én döntöttem úgy, hogy nem megyek vissza dolgozni, a háztartással, gyerekneveléssel foglalkozom, és mindenki szerencsésnek tartott, hogy megtehetem. És évek teltek el így, a családdal, állandó készenléttel letakart szégyennel, hogy őrült vagyok, lelketlen, javíthatatlanul elromlott, mert bennem semmi nem változott, ugyanaz a szomjúság gyötör, ami mindig, a családomat, az irigyelt életemet nem a boldogság forrásának látom, hanem akadálynak, mert folyton túlnézek rajtuk, nem őket látom, hanem azt, hogy takarják a képet, miattuk nem látom majd meg az érkezését a… nem tudom, minek. Ma sem tudom.

Az én életemben nem voltak nagy relevációk, és nem történtek tragédiák. Mindig féltettem a szeretteimet, ugyanakkor kívántam is, hogy történjen már végre valami, ami kimozdít ebből a végtelen, lebénító várakozásból. És embertelennek érzem magam, amiért… gondolkodás nélkül lemondanék róluk a válaszért, hogy ki vagyok én, és milyen életet kellett volna élnem? Ezért is alapítottam a hospice házat, reméltem, hogy a menni készülők talán többet tudnak már, de ha ők nem, akkor a körülöttük lebegő Szentlélek, a szellemek, a nagy Manitu, akárki. De nem kaptam se választ, se útmutatást, se lélekemelő, méltóságteljes távozásokat. Kérdéseket kaptam csak, félelmet, önigazolást, nyílt vagy burkolt szemrehányást, amiért tovább élek, mint ők, görbült ujjakkal kapaszkodást még egy napért, még egy lélegzetért. Aztán hazamentem a családomhoz, a vacsorát megfőző férjemhez, viszonoztam az ölelését, megpusziltam a gyerekeimet, akik szépek, okosak, imádnak engem, önjárók, céltudatosak és jól neveltek, és azon gondolkodtam: hogyan nőttek fel, ki formálta őket ilyenné? Mert esküszöm, nem én voltam. Nem lehettem, hiszen nem voltam itt. A lelkem biztosan nem. És hogyan, mivel érdemeltem ki a férfit, aki előbbre valónak tart saját magánál, aki teljes szívéből szeret, és akinek én is azt mondom, szeretem, a hazugságtól keserűvé vált nyállal, mosolyogva, és magamtól viszolyogva? De erről nem beszélhettem, nekik nem, és senkinek sem, mert őrültnek nyilvánítottak volna, teljes joggal, hiszen a család az élet értelme, ezt harsogja minden, a könyvek, a filmek, a reklámok, az anyám, az egyház. És ha körülnéztem, csupa elégedett, vagy legalább annak látszó embert láttam. Irigyeltem őket, és kutattam, vajon mit tesznek jobban, másképp, mint én? Még a szegények, elesettek, nyomorékok is megküzdenek valahogy a hiánnyal, hogy még élhető élet sem jutott nekik. Mert úgy tűnt, mindenki a helyén van, és oda tartozónak érzi is magát. Engem kivéve. Olyan az egész, mintha egy filmben játszanék, amit nem én írtam, nem én rendeztem. Valaki beleírt a forgatókönyvbe, ott vagyok minden sorban, minden jelenetben, körülöttem a többi karakter teszi a dolgát, kérdez és reagál, beszorít és nem ereszt. Hiába akarnám látni, mi van a lapon túl, nem mehetek oda, mert valaki már meghatározta, mi az én szerepem, az én szövegem… És mert valahol, valamikor elmulasztottam a castingot, hogy kiderüljön: nem tudom ezt a szerepet átélni, kitölteni, azonosulni vele.

Az, amim van, nem pótolja azt, ami nincs. Ez fáj a legjobban. Hogy nem élhettem meg az életemet. Tettem a dolgomat, lökdöstem előre a napokat, de mindig a következő napot vártam, mindig a jövőt fürkésztem, hátha holnap, jövőre megtörténik az, amitől végre magamra ébredek, azonos leszek magammal. Ezt ígérte a vallás, a házasság, a gyerekeim, a közösségi életem, a munkám. De egyik sem adta meg. És furdal a lelkiismeret, mert most sem a családomat fáj itthagynom, hanem a lehetőséget. Mert még mindig azt érzem, hogy megtörténhet, meg kellene történnie, mert adós maradt az életem… velem. Nevetséges, nem? A testem haldoklik, de a lelkem még mindig vár.

Oldozzon fel, Atyám, mert vétkeztem. Az lett volna a feladatom, hogy meg- és átéljem azt, amiért megszülettem, beteljesítsem a sorsomat, és nyugodt szívvel fogadjam a halált, hogy felajánljam a Teremtőnek a teljességet, amivé lettem. De mindaz, amit felajánlhatok, ha átérek, az a most már visszavonhatatlan, kezeletlen hiány. A lyuk a lelkemen.