Hamupipőke
Élt egyszer egy gazdag ember, annak volt egy felesége, meg egy lánya. A gazdag ember szinte minden idejét lefoglalta a pénzkeresés, nap mint nap, így aztán nem sokat törődött az asszonnyal meg a kölökkel, úgy volt vele, ő eltartja a családot, azok meg legyenek boldogok ettől. A gazdag ember felesége sokat betegeskedett, így aztán szükség volt háztartási segítségre. De alig jelentkezett valaki az állásra, pár napra-hétre rá fel is mondott, mert nem volt elég a háztartást ellátni, a gazdag ember elvárta, hogy gyengélkedő asszonya helyett a személyzet álljon helyt éjjel is. Idővel aztán elterjedt a híre a városban, hogy Gazdagéknál ne vállaljon munkát az, aki rosszul tűri, ha ingyen matracnak akarják használni. Így aztán jobb híján a kislány vette át édesanyja helyét, ő járt a piacra, főzött, tisztán tartotta a házat, ápolta az édesanyját a haláláig.
Telt-múlt az idő, a kislány fiatal nővé érett, méghozzá szembeötlő, extra kosárméretet igénylő módon. Szenvedett is tőle szegényke, mert nemcsak az utcán érte számtalan ízléstelen inzultus, de édesapja sem igen tudta már feljebb emelni tekintetét egyszülöttje mellkasánál, ha nagy ritkán hozzá szólt. Gondolkodott is erősen a leány, mivel tudná elkerülni a kéretlen megjegyzéseket, tolakodó pillantásokat, meg a feleségek orr alatt mormogott szidalmait. Aztán egy napon rájött, mit kell tennie. Megágyazott magának a tűzhely mellett a konyhában, ahol reggelre belepte a hamu, szürkére festette vörösesbarna haját, összepiszkolta az arcát, savanyú füstszaggal itatta át a ruháját. Nem is bámulta többé senki a melleit, nagy ívben, orrukat befogva kerülték ki, ha kilépett az utcára.
Ekkoriban történt, hogy a gazdag ember új feleséget hozott a házhoz, akinek volt már két leánya. Elkényeztetett, tanulatlan, csak a külsejükkel foglalkozó, kényeskedő libák voltak. Úgy vették birtokba a házat a mostohával együtt, mintha beleszülettek volna. Ők nevezték el Hamupipőkének a lányt, akivel testvérükként is bánhattak volna, ha lett volna bennük cseppnyi jóindulat, vagy ha nem lett volna nyilvánvaló, hogy a gazdag ember a nyugalma érdekében konkrétan leszarja, hogyan bánnak az ő édes gyermekével.
Ismét csak telt-múlt az idő, Hamupipőke napjait kitöltötte a háztartás, meg a mostohatestvérei kívánságainak teljesítése. Estelente, mikor elcsendesedett a ház, a takarításhoz használt szerekkel kísérletezett, egyrészt, hogy megkönnyítse a saját dolgát a hatékonyság növeléssel, másrészt hogy ne unatkozzon. Kiismerte már a különböző savas és lugos hatású szerek tulajdonságait, elegyítésük veszélyeit, annál is inkább, mivel az egyik balul sikerült kísérlete csaknem lebontotta a fél konyhát. A közkönyvtárból kölcsönzött kémiáról szóló könyveket, és autodidakta módon egészen ügyes vegyésszé képezte magát.
Egyszer csak híre jött, hogy a királyi udvarban bál lesz, mert a királyfi feleséget keres, és a jeles eseményre elvárnak minden fogamzóképes hajadont. Lett is nagy izgalom a gazdag ember házában, a mostohatestvérek álló nap a tükör előtt próbálgatták a legszebb ruháikat, cipőiket, próbasminkeltek, még az ételüket is ott fogyasztották el, hogy lássák, hogyan festenek, amint előkelően és finnyásan csipegetnek. Hamupipőkét is felvillanyozta a hír, elvégre a kor, amelybe beleszületett, nem sok lehetőséget kínált egy lánynak a férjhez menésen, vagy a kolostorba vonuláson kívül. Meg is kérdezte hát a mostohaanyját, elmehetne-e ő is a bálba? Persze oldalba röhögték, mert ugyan mit is keresne ott egy ilyen szutyok kis cseléd, mint ő? Hogy képzeli? Hiszen még báli ruhája sincs! Le vagytok ejtve – gondolta Hamupipőke, mert azt csak ő tudta, hogy megőrizte az édesanyja ruháit, ott voltak szépen összehajtogatva, molyűző levendula közé pakolva a padláson egy ládában. Így aztán szépen végignézte, amint az apja, a mostohaanyja, meg a két liba teljes harci díszben, sminkkel-fuksszal beszáll a hintóba, és elhajtat a bálba, majd vizet melegített, alaposan lemosakodott, és felvette az édesanyja legszebb ruháját, akit – szerencsére – ugyanolyan bőséges másodlagos nemi jelleggel áldott meg a sors, mint őt. Fel is szisszent, mikor a tükörbe nézett, mert a dekoltázsa látványa felidézte a nyálcsorgatós, cuppogós, disznó megjegyzéseket suttogó férfiak, meg a fagyasztott halra hajazó ábrázatú asszonyok emlékét. Ezért aztán, hogy elrejthesse legalább az arcát, meg hogy ne ismerje fel a család, ha összefutnának a bálon, felvett egy díszes álarcot is, felült az egylovas kis homokfutóra, és elkocogott a bálba. Mire odaért, már javában folyt a mulatság, káprázatos estélyik tükröződtek a márványpadlón, gyémántok szikráztak, vidám zene szólt. Hamupipőke lassan lépegetett a báltermen át, gyönyörködve nézte az aranyozott csillárokat, a hófehér oszlopokat, a bálterem üvegkupoláját. Ahogy így felfelé nézett éppen, hirtelen nekiütközött egy vállnak, amelynek tulajdonosa megfordult, és Hamupipőke szembe találta magát a királyfival. Illő módon pukedlizett, bár kicsit remegtek a térdei, majd felegyenesedett, és a királyfira nézett. A trónörökös is őt nézte, vagyis konkrétan a kebleit, merőn, kimeredt szemekkel, elnyílt szájjal. Hamupipőke úgy gondolta, kis lökést ad az etikettnek, hátha ez segít túllendülni az elkeserítően ismerős helyzeten.
– Felség, megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem – mondta, majd hozzátette: – Igazán gyönyörű ez a bál.
– Nyám-nyám – felelte a királyfi, majd felséges kezeit Hamupipőke dekoltázsára tapasztva markoló mozdulatokat végzett az ujjaival.
– Anyád – gondolta Hamupipőke, aki igazán nem tudhatta, hogy az uralkodás várományosa első fokú unokatestvérek leszármazottja, és így szellemileg közepes fokban korlátozott, ám teljes mértékben mellfixált. Hogy véget vessen a kínos incidensnek, amelyet immár az úri közönség osztatlan figyelme kísért, Hamupipőke kiszaladt a bálteremből a folyosóra, ahol menedéket keresve benyitott az első ajtón, amely fürdőszobának bizonyult, a végében leválasztott illemhellyel. Hamupipőke magára zárta a belső ajtót, majd lerogyott a finom kárpittal bevont deszkára, hogy időt adjon magának kiheverni a csalódást, mielőtt hazaindul. Ahogy ott üldögélt, hallja ám, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja. Felismerte mostohatestvérei hangját, hiszen épp eleget hallotta.
– Mégis ki a fene volt ez a luvnya? – tudakolta idősebbik nővére emelt hangon.
– Fogalmam sincs – felelte a fiatalabb nővér –, nem ismerem.
– Ezt nem hiszem el! – toporzékolt az idősebb nővér. – Ez a rohadt kurva teljesen elvonta a királyfi figyelmét rólam, pedig éppen az én melleimet markolászta, és még nyáladzott is, mielőtt megjelent! Most meg folyamatosan kering körbe a teremben, és azt a luvnyát keresi, sőt, már az összes szolgának is kiadta a parancsot, hogy keressék meg! Ilyen nincs, ezt nem hiszem el! Hogy lesz így belőlem királyné?!
Hamupipőke őszintén sajnálta, hogy a belső illemhely elválasztó fala egyszerű fából, és nem ólomból készült, mert nővére úgy üvöltött mérgében, mint egy halláskárosult sakál. Ugyanakkor hálás is volt neki, mert megtudta, cselhez kell folyamodnia ahhoz, hogy kijusson a palotából. Ahogy mostohatestvérei kivonultak a fürdőből, és bevágták maguk mögött az ajtót, előjött, és körbenézett, mit használhatna álcának. Óriási szerencséje volt, az egyik szekrényben egy komplett szobalány uniformist és kötényt talált, nyakig zártat, jótékonyan takarót. Észrevétlenül osont ki a palotából, báli ruhájával a karján. Otthon átöltözött kopott gönceibe, a szépséges ruhát egy lemondó sóhajjal visszazárta a ládába, és lefeküdt megszokott helyére, a tűzhely mellé.
Nehéz napok következtek, a mostohatestvérek alapjáraton sem voltak cukorfalatok, de az idősebbik hisztériás dühe minden képzeletet felülmúlt, és persze leginkább Hamupipőkén töltötte ki a frusztráltságát. Hanem egy borongós, latyakos napon küldönc érkezett a királyi udvarból, és a levél olvastán az idősebbik nővér feje fölött még inkább beborult az ég, hiszen arról szólt, hogy a királyfi sorra látogatja a héten az ország lányos házait, és e napon kéretik minden fogamzóképes hajadonnak azt a ruhát magára öltenie, amelyet a bálon viselt.
– Meg fogja találni azt a csajt – panaszolta az idősebb nővér, – én meg hozzámehetek valami bárócskához, ha szerencsém van, vagy intézőhöz.
– Tömd ki a ruhádat gyolccsal – javasolta a fiatalabb nővér, – az megemeli a melleidet, és nagyobbnak látszanak.
– Hülye vagy, hát a királyfi megfogdossa az összes mellet, ami elé kerül! Biztos, hogy ráismer az igazira. Meg aztán talán megjegyezte azt is, hogy milyen ruhában volt a csaj.
– Milyen ruhában volt? – kérdezte bátortalanul Hamupipőke.
– Valami kékesben. Mit érdekel az téged? – vetette oda nővére.
– Azért kérdezem, mert az édesanyámtól maradt rám néhány szép ruha. Micsoda véletlen, van köztük egy kék is, szívesen kölcsön adom neked. Amúgy igaza van a testvérednek, ha egy kicsit kitömöd elöl a ruhádat, a királyfi talán úgy emlékszik majd, a te melleid bűvölték el. Ugyan mit veszíthetsz?
– Végül is... – mormolta az idősebb nővér elgondolkodva. Hamupipőke szaladt is, hozta le a padlásról a kék ruhát, a nővére pedig felvette, majd együttes erővel és többrét hajtott puha anyagokkal kitöltötték a hiányt a keblek és a ruha kivágása között. Éppenhogy elkészültek, amikor kürt harsant az udvaron, tudatva, hogy megérkezett a királyfi. A mostohatestvérek gyorsan leszaladtak a lépcsőn, és a hallban várták pihegve, hogy a felséges lábak átlépjék a küszöböt. Hamupipőke pedig a konyhába rohant lélekszakadva, letépte magáról a blúzát, majd az odakészített gyolccsal szorosan lekötözte a melleit, visszavette a blúzt, és lerogyva a hokedlire, szívből jövő imát mormolt.
– Isten hozta, Felség! – üdvözölte a vendéget mély meghajlással a gazdag ember. A királyfi vissza sem köszönt, azonnal az idősebb nővérhez sietett, felséges kezeit a mellkasára helyezte, és markoló mozdulatokat végzett.
– Ez az! – kiáltott fel örvendezve, majd minden további nélkül karon ragadta a leányt, és a kint várakozó hintóhoz tepert vele. – Még ma megtartjuk az esküvőt, csomagoljanak, egy óra múlva költöznek a palotába! – vetette még hátra beszállás előtt, majd elporzottak. A gazdag ember, a felesége, meg a kisebbik mostohanővér rövid örömtáncot improvizált az udvaron, majd Hamupipőke után kiabálva lázasan pakolászni kezdtek.
Hamupipőke aznap este halálosan fáradtan, de elégedetten hajtotta álomra a fejét, immár a régi szobájában, igazi ágyon. Egyáltalán nem bánta, hogy meg sem hívták az esküvőre, sőt, kifejezetten megkönnyebbült. Elalvás előtt még gondolatban minden jót kívánt az egész családnak, őszintén remélve, hogy sosem látja többé őket. Reggelre kelve tiszta, szolidan kivágott ruhát vett fel, a maga készítette tisztítószereket tetszetős kis üvegekbe töltötte, és kiment a piacra eladni a portékáját. Eleinte kicsit feszélyezte ugyan, hogy a férfiak hosszan álldogálnak a standjánál, és szemlátomást nem az üvegcséket vizslatják, az asszonyaik erővel próbálják elrángatni őket, miközben gyilkos pillantásokat vetnek rá, de végül, mivel minden ilyen közjáték azzal végződött, hogy a villámló szemű asszonyok vásároltak a tisztítószereiből, és egész szép summát szedett össze, mire lement a nap, Hamupipőke végre békét kötött az adottságával, sőt, immár képes volt azt a maga hasznára fordítani. A villámló szemű asszonyok pedig idővel visszajáró vevők lettek, hiszen Hamupipőke szerei tényleg baromi hatékonyak voltak.
A gazdag ember, a mostohaanya, meg a nővérek felé sem néztek többé Hamupipőkének. Élték a királyi rokonok gondtalan, fékezetlen habzású életét mindaddig, amíg a királynévá lett idősebb nővér valahogy le nem hullott egy különösen sötét éjszakán a várfalról, amikor is hites urának, a királyfinak gyötrő hiányérzetére válaszként közepesen korlátozott elméjében határozott formát öltött a felismerés, hogy átverés áldozata lett. A gazdag embert, a mostohaanyát és a kisebbik nővért száműzték az udvartól és az országból, mint bűntársait a hazug ribancnak, akinek volt pofája becsapni a jóhiszemű, ám kismértékben barázdált agyú trónörököst.
Hamupipőke pedig boldogan élt a saját házában. Néhány év alatt egészen komoly vagyonra tett szert, a vállalkozása pedig önjáró lett, így aztán leginkább utazgatott, világot látott, földrészeken átívelő hálózatot épített a termékeiből. Egyszóval, boldogan élt, amíg meg nem halt.
Itt a vége, fuss el véle!
