nincs már másom, csak a lelkem

Harpagonként őrzöm-védem

magmamélyen sincs már hitem

gazdagító szerelemben

ami volt, az húsom rágta

hiányosra harapott

bedunsztoltam hát magamból

az épen maradt darabot

mért nyitnám ki éppen neked

a régen lezárt üveget?

visszhang nélkül miért hiszed

hogy kívánásod kötelez?

kapcsolódni mért nem lehet

másként, mint két nemi szerep?

hajrá, emeljük négyzetre

a szerzett sérüléseket?

józan eszem várárkot ás

kilincsbe áramot vezet

nehogy elsodorjon megint

egy „oké, mi bajunk lehet”?

vágytam régen mese-álmot:

szeretetet, biztonságot

és adtam önként mind nagyobb

harapásnyi én-darabot

meg sem kísért a félelem

hogy egyedül csak fél elem

vagyok, mert minden velem-nap

jóvátesz, gyógyít, simogat.

formalinban védett énem

lustán lebeg, nincs veszélyben

macskám is csak nőstény lehet

nem. Te sem jöhetsz közelebb