–  Kamilla! Mit álldogál itt, mikor már a folyosó végén kéne járnia? Lefagyott a szoftvere, vagy mi?

–  Bocsánat, főnök úr. Én csak…

– Ne magyarázzon, takarítson! Azért fizetem. Elfelejtette, hogy határozott idős? Tudja, hányan állnak sorba a helyéért?

– Tudom, főnök úr. Bocsánatot kérek.

– Gyerünk, haladjon, szaporán! Ha végzett a földszinten, locsolja meg a növényeket az emeleten, aztán mehet haza.

– Igen, főnök úr.

Édes istenem, de kínos ez. Jobban észnél kell lennem, nem veszíthetem el ezt a munkát, a biztos jövedelmet. Fizetnem kell az albérletet, a gyerekeknek enniük kell. Nincs idő se álmodozásra, se arra, hogy sajnáljam magam. Mert ezért állt meg a kezemben a felmosófa. A kijárati rész üvegfalánál dolgoztam, amikor megláttam beállni a fekete terepjárót, ami épp olyan volt, mint a miénk. Elakadt a lélegzetem, mert egy másodperc alatt törtek fel bennem a régi életem emlékei. Újra az a Kamilla voltam, aki egyenes tartással, drága ruhában, hibátlan sminkkel és frizurával lépked a fekete terepjáró felé, amiből a férjem száll ki elegáns öltönyben, jellegzetes féloldalas mosolyával, kinyitja előttem az ajtót, és mielőtt beszállnék, az államat két ujja közé fogva szájon csókol. Ma van a születésnapom, vacsorázni visz a kedvenc éttermembe, a desszert a rólam elnevezett torta lesz, amit a séf a nagymamám receptjéből fejlesztett tovább, és tett az étlapra. És a vacsora végén, a pezsgővel egy időben kapom meg az első ajándékomat, az egyedi, nekem tervezett ékszert, ami sosem jöhet szembe velem valaki máson, védjegyes, az ékszertervező portfóliáját gazdagító referencia kollekció… Ekkor tértem magamhoz a főnök kiáltására, ami úgy ért, mint amikor gyerekkoromban elcsúsztam a jeges szánkózó dombon felfelé mászás közben, és teljes testtel estem a földre, megkapaszkodásra esélytelenül, olyan kemény ütést kapva, hogy a levegő is kiszorult a tüdőmből. Épp úgy, mint amikor széthullott az életem. Csak az a különbség, hogy a gyerek énem egy hosszú perc után újra kapott levegőt. A felnőtt énem még mindig fuldoklik. A régi életemben a minimál számomra egy lakberendezési stílust jelentett. Most az életformámat. És a gyerekeimét is. Nincs mivel vigasztalnom őket. Bele kell törődniük, hogy nincs pénzünk többé fejlesztő magántanárra, zeneoktatásra, sportra, új ruhára, nyaralásra, mozira, kocsira. Csak ennivalóra és lakhatásra, turkálóból vett ruhára.

Erről jut eszembe, el ne felejtsek holnap bemenni a nadrágért, amit félretetettem a földszinti turkálóban. Nem volt időm felpróbálni, ebédidőben ugrottam be, csak a méretcímkét néztem meg. Remélem, jó lesz rám, bár az üzletvezető kedves nő, tudja, hogy itt takarítok a plázában, bármikor kicseréli, vagy visszaadja a pénzt. Könyvet lehetne írni a két végletből, ha lenne hozzá tehetségem. Majdnem húsz évig kizárólag híres divattervezők ruháit hordtam, ma meg én vagyok a leglelkesebb turkáló. Még ideológiát is gyártottam hozzá: egy drága butikból nem kunszt ruhát választani, de kitúrni ezer másik közül, na, az maga a sikerélmény! Emlékszem, amikor először léptem be egy használt ruha üzletbe, és megcsapott az a szúrós, dohos szag, az öklendezésig kavarodott fel a gyomrom. Ki kellett mennem, és vagy tíz percig levegőznöm, hogy képes legyek visszamenni. Muszáj volt, egyre hidegebb lett az idő, télikabát kellett nekem is, a gyerekeknek is. Miközben a tárlón lógó kabátok méretét és árát nézegettem, eszembe jutott, ahogy a végrehajtó leltárba vette a ruháimat. Azt mondta, a törvény szerint két öltözet ruhát és egy télikabátot tarthatok meg, válasszak. Akkor már tudtam, melyiket kell választanom. A fekete gyapjúban az előző héten a munkaközvetítőnél jártam, mert úgy gondoltam, a többihez képest egyszerű darab, nem kelt feltűnést. Feleslegesen taktikáztam, az ügyintéző azonnal felismert, láttam az arcán. Meg sem próbálta elfojtani az elégedett mosolyát, amikor azt mondta, hogy egy negyvenhat éves, gimnáziumi érettségivel és nulla munkatapasztalattal rendelkező nőnek csak takarítói állást tud ajánlani, és ha nem fogadom el, segély sem kaphatok. Nem is tudom, mit gondoltam, amikor megszokásból úgy sminkeltem ki magam, úgy szárítottam be a hajamat, ahogy a férjemmel közös képeken a címlapokon. Az a leplezetlenül kárörvendő mosoly ébresztett rá, hogy meg kell terveznem az átváltozásomat kívül-belül. Kívülről úgy, hogy beolvadjak a többi nő közé, ne ismerjenek fel, ne lássak többé szánakozó vagy megvető pillantást, belülről meg úgy, hogy képes legyek döntéseket hozni, irányítani az életemet, amit az esküvőnkkel egy időben teljes egészében rábíztam a férjemre. A legdrágább szőrmebundámat választottam, bár tartottam attól, hogy a végrehajtó nemet mond, arra hivatkozva, hogy megfagyás ellen megfelel egy szerényebb kabát is. Szerencsém volt, megtarthattam. Majdnem félmillió forintot kaptam érte. Abból tettem le a kauciót az albérletért. A maradékot a számlán tartom, ahogy a barátnőm rábeszélésére, aki helyettem is észnél volt, isten áldja meg érte, a nála eldugott, majd eladott ékszerek árát is. Erről a pénzről a gyerekeim nem tudnak, én pedig úgy veszem, mintha nem is lenne. Ebből fizetem szeptembertől a szakápoló tanfolyamot, és ha elvégeztem, irány Kanada. Az unokatestvérem húszéves korától ott él, befogad az otthonába, és segít, hogy a gyerekek is beilleszkedjenek. Még két év. Ennyit kell kibírnom. A fiam könyveiből tanulom az angolt. 

…

Megint nem maradt meleg víz. Ma nincs erőm a jéghideg vízben sziszegve lemosakodni, inkább megfőzöm előbb a holnapi ebédet, hátha legalább langyos víz lesz, mire megfő. Hiába kérem a lányomat, hogy zuhanyozzon, vagy legalább ne engedje tele a kádat, mert kiürül a bojler. Tudom, hogy szándékosan büntet. Próbáltam megértetni vele, hogy vétlen vagyok abban, ami velünk történt, hogy utólag én is tudom, hogy hiba volt túlságosan bíznom az apjában, sosem erőltetni, hogy meséljen az üzleti ügyeiről, csak saját magamra és rájuk figyelni, az otthonunkat szépítgetni, nyaralásokat tervezni, őket edzésre, szakkörre hordani. Próbáltam hatni az igazságérzetére, a józan eszére, hiszen látnia kellett, hogy sosem kértem drága holmikat, nagyobb kocsit vagy házat, egyszerűen csak elfogadtam, belesimultam az életformámba, és természetesnek vettem, hogy nekem mindez jár. Először azt gondoltam, azért fordult el tőlem, mert a nagyszülei beszélték tele a fejét, akik látni sem akarnak, engem tesznek felelőssé a fiuk haláláért, és én nem kértem ki magamnak, mert tudtam, másképp nem élnék túl ezt a fájdalmat. Hibáztassanak, elfér a hátamon. De aztán rájöttem, hogy a lányom ugyanezt teszi. Mindig is jobban kötődött az apjához, mint hozzám, és hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy őt éppúgy cserben hagyta, ahogy az öccsét és engem, hát mártírt csinált belőle, az én igényeim kielégítésébe belepusztult hősi halottat. Látom, hogy ez ad neki erőt ahhoz, hogy minden nap felkeljen, iskolába menjen, hogy a maximumon teljesítsen, hogy elviselje a barátai elfordulását, az iskolaváltást, a minimumra szorított létet, amit nyújtani tudok. Rohadtul fáj, de ha neki így könnyebb túlélnie, ha ebben találja meg a kivezető utat abból a mélységből, ahová zuhant, akkor gyűlöljön csak, teljes szívéből. Akkor is, ha az én lelkem rámegy.

Simán bele tudnék halni ebbe az egészbe, azt hiszem, ha nem lenne a fiam. Ő az, aki ráordít a nővérére, hogy ne beszéljen így velem, aki nem áll szóba miattam a nagyszüleivel, aki feltétel nélkül szeret, és akit nekem is olyan könnyű szeretnem, ahogy levegőt veszek. Aki nem mártírnak, hanem a családja bőrét is kockára tévő hazardőrnek látja az apját. Nem hiszem, hogy a fiam tudja, mit jelent a költségvetési csalás. De azt pontosan érzi, milyen ember az, aki a házi őrizet helyéül a szülei lakását jelöli meg, onnan jár a tárgyalásokra, a felesége és a gyerekei hívásait nem fogadja, megtiltja, hogy látogassák, arra hivatkozva, hogy ne lássák magukat az újságokban, mintha nem szerepeltek volna épp eleget bennük, amíg le nem esett a szerencsecsillag, és aki az ítélethozatal után nem azért viteti magát taxival az otthonához, hogy az odabent szorongó, tanácstalan családtagjait lássa, és megbeszéljék, mi legyen, hogyan éljenek ezután, hanem hogy kipattanva a sárga autóból átüljön a terepjárójába, és csikorgó gumikkal elhajtson, majd egy néptelen autóúton maximális sebességgel nekicsapódjon egy felüljáró tartóoszlopának... Soha nem is beszél az apjáról. Mintha nem is létezett volna. Én már képes vagyok nem úgy gondolni rá, mint egy gyáva emberre, aki inkább elfutott a következmények elől, azzal sem törődve, hogy kihúzza a lábunk alól a talajt. Elfogadtam, hogy csak azt tette, ami tőle telt. Nem ellenünk döntött így. Az meg nem az ő hibája, hogy nem volt tőle független tervem az életre. Tanulhattam, szakmát, diplomát szerezhettem volna. Én szoktam hozzá, hogy munka nélkül is megvan mindenem, és ha meg is fordult a fejemben, hogy mi lesz, ha a férjem meghal, ott volt a megnyugtató válasz, hogy az örökösei vagyunk, csak megélünk abból, amit felépített. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy zárolnak, majd elárvereznek mindent, és még örülhetek, hogy a felszámolt vagyon elég volt a befizetendő adóhiányra, bűnügyi költségre, egyéb fizetni valókra. Így legalább nulláról, és nem mínuszban kezdhettem újra az életemet.

...

Hajfestéket kell vennem. Lenőtt a tövén, látszik az eredeti hajszínem. Ez a ritka, természetes vörös szín volt a védjegyem, az egyedi azonosítóm. Amikor beköltöztünk ide, berendezkedés helyett azonnal nekiláttam levágni a hajamat. Azért is szép pénzt kaptam a régi fodrászom üzletében, ahol eladtam, és ahol nem ismertek meg a rövid, feketére festett hajjal. Akkor már a turkálóból vett ruha volt rajtam, edzőcipő, olcsó műbőr táska a vállamon. Az volt a főpróba. Ha nem ismernek fel ott, ahová hetente kétszer jártam tíz éven át, akkor nem fognak sehol. Megkönnyebbültem, de ugyanakkor nyomasztó is volt az a felismerés, hogy milyen elképesztően felületesen érzékelik az emberek egymást, vagy a környezetüket. Ahogy én magam is, nagyon sokáig. Amíg biztonságban voltam. Soha nem érdekelt a politika, annak az országnak az állapota, ahol élek. Soha nem esett ki a falat a számból, ha éhező gyerekeket, családokat láttam a tévében. Illendően megborzongtam persze, és sajnáltam őket néhány másodpercig, de se szembesülnöm, se törődnöm nem kellett mások nyomorával. Ma egy hétre előre meg kell terveznem, mit fogok főzni, mit csomagolok a gyerekeknek az iskolába, mert napi nyolcszáz forintot költhetek, a többit elviszi a bérleti díj, a rezsi, az iskolai menza, és a bérletek. Ma már tudom, mit nyújt az állami iskola az alapítványihoz képest, értem, miért tüntetnek a tanárok, ökölbe szorul a kezem, amikor az a téma a híradóban, hogy a szakképzésből kiveszik a közismereti tantárgyakat. Aztán eszembe jut, hogy épp azóta vagyok én is szociálisan érzékeny, amióta leestem az alsó harmadba. Akárcsak a törvényhozók, én is egy másik bolygón éltem. Egy párhuzamos univerzumban. Ez a valóság itt hideg, szűkös, lehúzó és reménytelen. Ezért kell kimentenem innen a gyerekeimet. Azt a gondolatot még el tudom viselni, hogy nekem sosem lesz jobb. De hogy nekik sem, azt képtelen vagyok. Voltunk nagyon magasan, és estünk nagyon mélyre. Léteznie kell élhető életnek a két véglet között is. Ha a bolygó másik felén, akkor oda megyünk.

Fél évvel ezelőttig szilárdan hittem, hogy az élet igazságos. Nem volt okom azt gondolni, hogy nem érdemeltem ki a jólétemet, hogy pusztán szerencsém volt, amikor épp a férjemnek mondtam ki az igent. Nem volt okom kételkedni abban, hogy én határozom meg a körülményeimet. Ma már tudom, hogy azok határoznak meg engem. Az a sápadt, karikás szemű, kócos nő a tükörben, akinek nemcsak a smink hiánya miatt fénytelen a szeme, én vagyok. Most ez vagyok. És leszek még másmilyen is. Egyet nem szabad tennem soha többé: elhinni, hogy minden úgy jó, ahogy van. Mert onnan nem látni se le-, se felfelé.