Tudatosan ülök a földön, a jéghideg kőburkolaton, pedig a négyrét hajtott kartondobozon is átsüt a hidege, beszivárog a csontjaimba, elzsibbasztja a gerincemet. Mégis könnyebb így nekem is, a járókelőknek is. Átnézhetnek a fejem fölött, a tekintetem nem ütközik az övékbe. Nem nézek rájuk, nem fürkészem az arcukat. Eleinte a szemükbe néztem, szóltam hozzájuk, kértem a segítségüket. Ma már tudom, indulatot kelt a szavam, a létezésem megnyilvánulása. Ha egyenesen rájuk nézek, hozzájuk szólok, láthatóvá és hallhatóvá teszem a nyomoromat, úgy érzik, felelőssé teszem őket a napi túlélésemért, és elvárom, hogy fizessék meg az árát. Ettől a közönyösek ellenségesek lesznek, de a jótét lelkek is bezárulnak. Az empatikusokban pedig a félelmet ébreszti fel, éppen mert könnyen el tudják képzelni, hogy akár ők is a sorsomra juthatnak. Nem magamtól jöttem rá erre, a Professzor tanítása ez is. Ahogy a melegedők, az ingyen étel és az olcsó szesz forrásainak címei, a nem zárt társasházi padlások és le nem lakatolt kazánházak térképe. Az én örökségem lett, miután megölték.

Évek óta egyszerre vagyok látható és láthatatlan, ahogyan ő tanította. A fal mellett ülök, felhúzott térdeim alatt elfér a műanyag szatyor, kezeimet a térdemre fektetem, a Fedél Nélkül újságot a lábszáramra, címlapjával kifelé. Sosem kéri senki, nem kell attól félnem, hogy egyszer ki kell adjam a kezemből az adományért cserébe az egyetlen példányt. Az én műanyag poharamba mégis sűrűbben hullik a forint, mint a többiekébe az aluljáróban. A néma ruhakupac, aki vagyok, nem kihívó, nem irritáló, nem kelt bűntudatot, nem támaszt elvárást. Tereptárgy, mint a tartóoszlopok, vagy a kukák. És épp ezért tolerálhatóbb, mint a hangos segélykérések, vagy a direkt üzenetű kartontáblák. Az újságom címlapja egyértelművé teszi a helyzetemet, a némaságom és lehajtott fejem nem kér, nem vár, csak elfogad. Én vagyok Talantelen, ahogy a Professzor nevezett, a hajléktalan és reménytelen szavakból képezve a becenevemet. Egy eleven fosztóképző.

Nemsokára beindul a reggeli csúcsforgalom, kezdhetem a Lábtotót. Ez is az ő találmánya. Két hétig ült mellettem a földön az aluljáróban, egy sámlin, mert az izületei nem bírták a kő hidegét. Az ő útmutatása szerint hajtottam le úgy a fejemet, hogy térdig lássam a közlekedő embereket. Az első napon rám bízta, hogy megsaccoljam, kitől kapok adományt. Ahogy a totóban, három részre osztotta a találatokat: a szinte biztos az 1, a soha a 2, és a talán az X. Pocsék találati arányt értem el. Azt hittem akkor még, hogy a drága, hibátlan bőrcipő könnyebben ad, mint a félretaposott sarkú, kopott kínai, vagy a repedtre használt edzőcipő. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az összes fényes, makulamentes cipő kettest kapott, akár férfi-, akár női lábat hordozott. Ugyanide kerültek az edzőcipők is, ha nagyobb volt a méretük harmincnyolcasnál. Az egyesbe kerültek az olcsó, jó állapotú vagy már kopott kínaiak, lapos vagy magas sarokkal. Az együttérzés nőnemű és alsó középosztálybeli, mondta a Professzor, és igaza volt. A második héten már kilencven százalékos volt a találati arányom. Azt gondoltam, abbahagyhatom a játékot, kissé untam is már. A Professzor azonban megesketett, hogy minden nap játszani fogom. Azt mondta, most még nem érthetem, de a tippelés, az eredmény jegyzése a fejemben, a kategorizálás, és a játék továbbfejlesztése segít majd, hogy ne tompuljak el végképp. Hogy mindig emlékezzek magamra.

Az első továbbfejlesztés a Kivétel Esete volt, amikor a 2-es oszlopba sorolt lábbeli tulajdonosa pénzt dobott a poharamba. Akkor fel kellett emelnem a fejemet, és megnézni az illetőt, mert a játék ilyenkor annak a kitalálásáról szólt, vajon mi motiválta arra, hogy túllépjen a kategóriáján. A karácsonyi motívumokkal díszített zacskókat cipelő, aktatáskáját a csomagok mellé fogó, a zsebéből kimarkolt aprót számolatlanul a poharamba öntő harmincas fiatalember az én verziómban a kényelmes, meleg otthonába hazasiető, a családját megajándékozó kisgyerekes apa volt, akinek túlcsordult a lelke a szeretet ünnepétől, és ebből jutott nekem is. Még az otthonát is részletesen le tudtam írni, mert a fejemben maradt egy kép egy régen látott filmből, ahol a lakás épp olyan volt, amire valaha vágytam. A Professzor figyelmesen végighallgatott, aztán elmondta a saját meséjét, amiben a fiatalember aktatáskájában a munkahelye széfjében őrzött milliók szorongtak, a díszes zacskókban pedig mindaz a holmi, aminek a megvételével nem tudott várni. Ma éjszaka pedig az autójával elhagyja a határt, hogy az első országban vonatra szálljon, és örökre eltűnjön szem elől. A Professzor történeteiben a csupa feketébe öltözött, sápadt kamaszok kettős életet élő, éjjelente vadászó vérszívó vámpírok voltak, a drága bundába burkolózó, büszke tartású nő napszemüvege lila-fekete monoklit takart, a testét melegítő szőrme árát; az izompólós, nyakig tetovált, vad tekintetű behemót esténként romantikus regényeket olvasott a nagymama füles foteljében, ölében a macskájával; lyukas harisnyát és gombától sárga, töredezett körmöket rejtett a címlapszép lány drága körömcipője; az aszimmetrikus arcú, vagy csúnya emberek idegenek voltak, a Földön rejtőző, saját bolygójukról száműzött lények.

Elképesztett a fantáziája, és a képessége a másként látásra. Emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor egyszer azt mondta, nézzem meg alaposan az aluljárót átszelő embereket, és tippeljek: ha most következne be az Apokalipszis, és megszűnne körülöttük a lakás, a fűtés, az élelmiszer utánpótlás biztonsága, melyikük maradna életben, és mennyi ideig? Ők esélyesebbek-e a túlélésre, vagy én, aki hozzászoktam a fagyhoz-hőséghez a szabad ég alatt, akinek a túlélőkészlete elfér a testén, meg egy szatyorban? Ha a feje tetejére fordulna az ismert világ, vajon kik állnának az élére, és kiktől kérnének tanácsot a fennmaradáshoz? Nekem ez sosem jutott volna eszembe. Állandó agytornára késztetett, átállította az optikámat, megtöltötte az addig egyforma, számolatlan napokat színekkel, elevenséggel, játékossággal. Miatta kopott elviselhetővé a szégyen, lett megbocsátható a múltam, mesével gyógyító a jelenem.

Nem tudom, a határtalan és kreatív fantáziája tette-e, vagy alaptermészete volt, hogy soha, a lelke legmélyén sem félt senkitől. „Te lenézel engem, én átlátok rajtad.” Ez volt az utolsó mondata, mielőtt agyonverte egy csapat bedrogozott tizenéves a sztráda melletti kiserdőben, a kunyhója előtt. Az asszonya mondta el, mi történt vele, és adta át nekem a dobozt, benne a túlélés térképével és címeivel.

Előveszem a kartonpapírt, az újságot, és a műanyag poharat a szatyorból. Véget értek az ünnepek, új év van, indul a munkanap. Csikorgó, száraz hideg van, fúj a szél, egymást követő rohamai összecsattannak az aluljáróban, mini forgószeleket formáznak, megborzongatnak a hat réteg ruha alatt is. A szállón töltöttem az éjszakát, ilyen időben muszáj fedett helyen lenni, mínusz hat fok alatt semennyi takaró sem elég. A mai éjszakán is ott alszom, és mindaddig, amíg nem enyhül az idő. Nem azért vigyázok magamra, mert abban reménykedem, hogy egyszer jobb lesz. Ebben a Professzor sem hitt sohasem. Mindig azt mondta, innen nincs visszaút. De a vele töltött idő végzetesen megfertőzött gondolkodással és meseszomjjal. Mindenkiről, aki a szemem elé kerül, mesét szövök. Olyan szükséglet lett ez, mint az evés, alvás. Ez altat el este, és ébreszt fel reggel. Történeteket kerekítek a szálló tompa tekintetű, kiaszott alkoholistáiról, az aluljárón átsiető emberekről, a plakátok modelljeiről. Kívülről a lehajtott fejem látszik, a poharam, a kartondoboz a fenekem alatt. Belül színes képsorok peregnek, hangok, párbeszédek. Nincsenek falaim, munkám, családom, és már nem emlékszem rá, hogy lettek volna valaha is. Olykor a nevem is nehezen jut eszembe. Az tart itt, hogy még nem fogytam ki a képzeletemből. És azt remélem, elmúlni is úgy fogok, hogy átálmodom magam a sötétségbe.