- Jó reggelt, Marikám! Megyek a boltba, hozzak valamit?

- Nem kell, Terikém, köszönöm, van itthon mindenem. Bevárásoltam tegnap, mert jönnek az unokáim iskola után, itt lesznek, amíg nem jön értük a lányom.

- Az jó, akkor lesz társasága.

- Jaj, ne gondolja, ezek csak a telefonjukat nyomkodják egész délután, aztán hozzám se szólnak. Ha kérdezem őket, hogy hát mi volt az iskolában, fel se néznek, úgy mondják, hogy semmi. Én nem tudom, hogy tudnak egész nap csak ülni, és nyomogatni, de olyan sebességgel ám, hogy én szemmel követni se tudom! El vannak ezek idegenedve teljesen. Mondtam már a lányomnak is, hogy vegye el tőlük ezeket a ketyeréket, mert bele vannak bolondulva, hát akkor is a kezükben van, mikor az utcán mennek, hát a szívbaj jön rám, hogy egyszer valami autó alatt végzik!

- Bizony így van ez, Marikám, erről szól ez a mai világ. Én is csak ezt látom mindenhol, a villamoson, az orvosi rendelőben, még a piacon is, hogy az emberek egymáshoz se szólnak, csak ezeket az okostelefonokat bambulják. Könyvet vagy újságot már nem is látni a kezükben. Bezzeg a mi időnkben, igaz-e, Marikám? Akkor még nem voltak ilyen kütyük, olvastunk otthon is, útközben is. De meg is látszik, nekem még mindig olyan a kézírásom, hogy a csodájára járnak! Ezek a mai fiatalok meg lassan már írni se tudnak, csak nyomkodni. Na, megyek, mielőtt elfogy a friss kifli a péknél.

- Jaj, várjon már, Terikém, megmutatom a legkisebb unokámat. Küldött róla a fiam képet ma reggel, hát meg kell zabálni, olyan édes! Betettem háttérképnek a telefonomba. Na, itt van. Várjon, ez így túl kicsi, nem lehet jól látni. Jöjjön már be egy percre, a laptopon nagyban is láthatja. … Na, itt is van. Hát nem egy tündér?! Itt van egy másik, ez meg az, ahogy fürdeti az apja.

- Gyönyörű baba. Mennyi idős most?

- Hat hónapos. Csak képen látom, mióta megszületett, egyelőre nem tudnak hazajönni meglátogatni, mert a fiam még próbaidősnek számít a munkahelyén, nem jöhet el hosszabb időre. De ha véglegesítik, akkor hazajönnek néhány napra. Vagy én megyek hozzájuk, majd meglátjuk. Addig is majdnem minden nap beszélünk a szkájpon és így hallhatom az unokám gőgicsélését is.

- Mi az a szkájp?

- Jaj, Terikém, nem tudnám én azt elmagyarázni magának. Az egy ilyen izéprogram, amivel látom, meg hallom is azt, akivel beszélek, úgy is, hogy a világ másik felén van. A nagyobbik unokám próbálta elmondani, hogyan működik, de az én vén fejem már nem veszi be az ilyesmit. De nem is kell, hogy értsem. Végül is nem kell tudnom, hogyan működik a mosógép vagy a tévé, hogy használni tudjam őket, hát nem?

- Hát igen. De azért én ezt nem tudnám már megtanulni.

- Dehogynem, Terikém, meg tudná, ha csak így láthatná a szeretteit, higgye el! Meg aztán szórakozásnak se rossz ám ez, tudja, milyen jó receptek vannak a neten? Meg kötögetős oldalak? Olyan mintákat lehet ott eltanulni, hogy csuda! Ezzel szórakozok esténként, meg néha napközben is, ha elunom magamat. Jobb, mint a tévé. Azt már szinte nem is nézem. Csak az unokáim kedvéért kapcsolom be, ha itt vannak, bár a fene tudja, minek, hiszen csak a telefonjukat nézik. De hát ehhez vannak szokva, a lányom meg rájuk hagyja. Bár a kisebbik unokámon segített valamilyen program, amit letöltöttek a telefonjára, merthogy diszlexiás, és képzelje, most már elég szépen olvas, nem keveri a betűket. De akkor se normális ez szerintem, hogy nem lehet velük beszélgetni semmiről, hát a háziorvossal többet beszélgetek, mint velük. Nekem mondhatja a lányom, hogy ez generációs probléma, én ebben nem hiszek. Az van, hogy nem törődnek egymással az emberek, nem is tudom, mi lesz így ebből a világból. Na, de nem tartom fel, Terikém, menjen a boltba! Aztán délután ugorjon be egy kávéra, legalább lesz kihez szólnom!