Megjöttem, Drágám! Hogy telt a napod? Az enyém remek volt. Tetszik az új frizurám? És a körmeim? Kipróbáltam azt az új szépségszalont, tudod, ami nemrég nyitott a körúton. Nem olcsó, de megéri az árát. A fodrász is nagyon ügyes, a körmös meg zseniális. Nézd, milyen puha lett a bőröm, pedig olyan száraz volt mindig, mint a pergamen. Valami saját keverésű pakolást tett rá. És azt mondta, ha tartós eredményt akarok, minden héten meg kell ismételni. Rászánom azt a pénzt, elvégre telik rá. Figyeled, milyen hamar megszoktam, hogy nem kell kuporgatnom, csekkekkel sakkoznom, silány kaját vennem? Ha megnézem a régi képeimet, mintha nem is én lennék, te! Nyúzott voltam, beesett szemű, a hajam évek óta nem látott fodrászt, a körmeimet meg tövig rágtam. És a ruháim, istenem! Emlékszel a tavalyi karácsonyra? A turkálóban vett rénszarvas mintás piros pulóverre, meg a túl rövid fekete nadrágra, aminek a szára a bokám fölött lengett? Azt mondtad, úgy nézek ki, mint egy piros-fekete lufi. Hát igen, kicsit elhagytam magam, belátom. Csak az evés okozott örömöt, a sütemények édessége, a zsíros-fűszeres húsok, a szaftos pörkölt, a sajtos-tejfölös lángos. Nehéz is volt átállni a másfajta étrendre, de te is látod, hogy megérte. Két XL helyett M a méretem, és tartom is a súlyomat, mert a személyi edzőm azt is meglátja rajtam, ha titokban elnassolok egy bonbont. Nem hittem volna, hogy csak fél évbe telik, és én leszek az a nő, aki bármelyik butikban megkapja a kiszemelt ruhát a méretében. Azt is milyen hamar megszoktam, hogy hetente kozmetikus ápolja az arcomat, pedig te tudod, milyen nehezen viseltem, ha idegen ért hozzám. Bár a te érintésedet is nehezen viseltem, igaz, Drágám? Például a jobb és bal öklödet, a talpadat, a térdedet. Na, átöltözöm, elpakolom a vásárolt holmit, aztán visszatérek hozzád, jó?

…

Na, itt vagyok, Drágám. Nem tudok betelni vele, hogy lemosom a sminket, mégis szép és egyenletes a bőröm. Az a lézeres kezelés csodát tett velem. Emlékszel? Itt a járomcsontomon volt az a csúnya folt, ami nem múlt el azután sem, hogy a törés begyógyult. Úgy nézett ki ott a bőröm, mint a megrepedt tükör, a középponttól kifelé futottak a vörös vonalak. Olcsó púderrel próbáltam takargatni évekig, aztán feladtam, és ha rákérdeztek, azt mondtam, rozacea. A kórházban hallottam, mielőtt hazaengedtek, a nővér mondta, hogy arra emlékezteti a foltom. Ma már tudom, mit jelent a szó, utánaolvastam az interneten. Mert van ám internetem, és akkora tévém, hogy beborítja a fél falat a nappaliban. Jut eszembe, nem is láttad még a lakást. Gyere, felemellek és körbeviszlek, hogy lásd, hol élek, és hol fogsz te is élni velem. Ez itt a hall. Ez egy olyan előszobaszerűség, fogassal, ülőpaddal, és akkora beépített szekrénnyel, amit sosem fogok tudni megtölteni. Balra fordulunk, itt a kis folyosóról nyílik a hálószobám. Ugye, szép? Mindig is szerelmese voltam a fehér és a lila színnek, de te sosem engedted, hogy bármit átfessek a házadban, vagy áthúzassam a bútoraidat. Azt mondtad, ott minden a tiéd, én takarítsam és vigyázzak rá, de ne akarjam megváltoztatni. A hálószobától balra van a nagyobbik fürdőszoba. Tetszik a sarokkád, a talpas mosdókagyló, és a tükörfal? Azt szoktam meg a legnehezebben, mert tudod, ha belenézek, néha még mindig azt a formátlan, kövér nőt látom, aki melletted voltam. Olyankor elkapom a tekintetem a tükörről, de aztán ráveszem magam, hogy ismét odanézzek, és azt lássam, akivé változtam. Visszamegyünk az előszobába, innen nyílik a konyha. Meglepődtél, ugye, hogy milyen kicsi? De nekem elég. Van benne indukciós főzőlap, profi sütő, mosogatógép, hűtő. Mióta másképp étkezem, a főzéshez sem kell sok előkészület és nagy hely. Már régen nem eszem pörköltet, fasírtot, töltött káposztát, gulyáslevest, és a többi hagyományos kaját, amiket neked főztem. Meglepődsz majd, ha meglátod, milyen gyorsan elkészülök a vacsorámmal, és elég lesz hozzá egy serpenyő. Ez itt a nappali. A sarokban az üvegasztal az íróasztal, rajta a laptopom. Kényelmes ülőgarnitúrám van, vastag szőnyegeim, és látod, milyen sok könyvem? Minden este olvasok elalvás előtt. A házadban csak az anyád néhány könyve porosodott a polcon, azokat olvashattam, mert sosem engedted, hogy vásároljak. Most épp egy novellás kötetet olvasok, Meghökkentő mesék a címe. Röhögnöm kell, mert a mi mesénk is épp olyan meghökkentő, mint ezek a novellák, ugye, Drágám? Most egy kicsit leteszlek ide a kanapéra, amíg megcsinálom a vacsorámat. Hamarosan jövök, addig nézd a tévét.

…

Megjöttem, Drágám. Volt valami érdekes a híradóban? Na gyere, megmutatom a vendégszobát és a fürdőszobát. Hogy tetszik? Elég nagy ugrás a tanyáról, ugye? Ez itt a főváros, annak is a belvárosa, elegáns utcákkal, tágas lakásokkal, jól szituált lakókkal. És én is egy vagyok közülük. Van munkahelyem, fizetésem, kollégáim, sőt, barátnőim is. Együtt járunk moziba, színházba, kirándulni, vásárolni. Kedden és csütörtökön edzőterembe járok, hétfőn és szerdán angolra. Imádom azt a felszabadultságot, hogy magam oszthatom be az időmet, a tennivalóimat, a pénzemet. Ja, azt már nem kell beosztani. Akkor is elég lenne életem végéig, ha soha többé egy órát sem dolgoznék. De annyi év bezártság és szótlanság után, amikor csak téged láttalak, jó újra emberek között lenni, feladatokat kapni és megoldani. Tudom, sosem tartottad sokra az eszemet, de meg kell mondjam, elismerik a munkámat, és megbecsülnek. Épp ma reggel landolt a bankszámlámon egy csinos összeg a fizetésemen felül. Velencébe megyünk belőle a csajokkal, a Karneválra.

És akkor most itt az idő, hogy mindezt megköszönjem neked. Igen, jól hallottad, Neked.

Köszönöm, hogy azon a novemberi estén kizavartál a zuhogó esőbe, hogy bort hozzak a vegyesboltból. Mert akkor beszélt rá a tulaj Dezső, hogy vegyek egy lottószelvényt, és töltsem is ki. Tudod, milyen számokat játszottam meg? Az életkoromat, a kórházban töltött napjaim számát, a házad alapterületét négyzetméterben, amiben a foglyod voltam, a lépések számát a boltig, és az elvetélt gyerekeim számát. Eszembe sem jutott, hogy nyerhetek, csak szabadulni akartam Dezsőtől, mert tudtam, számon tartod az időt, és ha egy percet is kések, a tenyereddel nézhetek szembe. Emlékszem a szombat estére, amikor lerogytam a tévé elé, és bekapcsoltam, épp a lottósorsolásra. Nem is figyeltem a műsorra, mert azon gondolkoztam, mindent elvégeztem-e a házban, a veteményesben, az ólakban. Mindig rettegtem attól, hogy valami mulasztáson kapsz, mert aljasul találékony voltál a büntetésben. Például amikor a jobb kezedet emelted ütésre, mégis a ballal sújtottál a fülemre, beszakítva a dobhártyámat. Aztán, ahogy leellenőriztem gondolatban a napi rutinomat, elengedtem magam, hátradőltem, és megláttam az öt számot a képernyőn. Emlékszem, olyan lassan emelkedtem fel, és mentem a szekrényig megnézni a kabátom zsebébe gyűrt szelvényt, mintha ólomcipőben járnék. Aztán csak álltam a nyitott szekrényajtónál, öt percig, vagy félóráig, fogalmam sincs. Azon gondolkoztam, hogyan közöljem veled a hírt, hogy gazdagok lettünk? És hogy vajon rávehetnélek-e, hogy elváljunk, és hagyd meg nekem a pénzt felét? Vagy hogyan szökhetnék meg tőled úgy a rám eső résszel, hogy sose találj rám? Akkor tértem magamhoz, amikor meghallottam a motorzúgást. Visszatettem a szelvényt a kabátomba, becsuktam a szekrényajtót, és visszaültem a tévé elé. Összerezzentem az erőteljes kopogástól a bejárati ajtón, hiszen téged vártalak haza a sörözőből, az ismerős kulcszörgésre számítottam, az alkoholbűzre, a meztelen tested izzadtságszagára, az ismerős, hasító fájdalomra a lágyékomban, a megkönnyebbülésre, amikor felhangzik a horkolásod. Helyetted két rendőr és a körzeti megbízott állt a küszöbön, a halálhíreddel. Emlékszem, milyen erővel tört fel belőlem a sírás, amit a rendőrök nyilván a gyász jelének láttak. Csak én tudtam, hogy a mérhetetlen megkönnyebbülés és öröm könnyeit sírom el éppen. Hálás vagyok a körzeti megbízottnak, aki városszerte mesélte az én mély fájdalmamat. Ennek köszönhettem, hogy a temetésed után szélsebesen eladhattam a tanyát, a nyertes szelvényt pedig már Pesten váltottam be, távol a figyelő szemektől, az összetört szívű asszony legendáját hagyva a szülővárosomra.

Köszönöm, hogy sosem engedted, hogy barátaim legyenek, ha már családom nem volt. Így nem hiányozhatok senkinek a régi életemből, nincs, aki utánam nyúljon, emlékeztessen rá.

Köszönöm, hogy kiölted belőlem a bizalmat. Többé nem fordul elő, hogy a lelkemet, a jólétemet, az egészségemet egy férfi kezébe adom. Látod, hordom a gyűrűt. Sosem veszem le. Nem esik nehezemre eljátszani a sebzett szívű özvegyet, aki élete szerelmét veszítette el. Érdekes, nem? Holtodban az lettél, ami életedben sosem voltál: a védőpajzsom, a biztos hátterem.

Köszönöm, hogy gyenge volt az örökítő anyagod. Bár az is lehet, hogy tényleg én voltam haszontalan, meddő tehén, ahogy gyakran neveztél. Így csak az enyém a hátralévő életem. Úgy élem, ahogy akarom, szabadon.

És most felteszlek arra a szögre, ahol lógni fogsz a szép új keretedben. Gondosan választottam ki a helyet neked. Innen beláthatod szinte az egész lakást. És jól hallhatod a hangomat. Sokat fogok beszélni hozzád. Nem azért, mert magányos vagyok. Az melletted voltam. Hanem azért, mert minden szabadon töltött nap, minden sikerélmény, minden utazás, amit elmesélek neked, emlékeztet majd arra, miből szabadultam, és mire nem szabad vágynom soha többé. Te óvsz a kísértéstől most és mindörökké. Ámen.