–  Üdvözlöm, Éva. Foglaljon helyet. Elmondom, miért hívtam ide, de előbb arra kérem, írja alá ezt a titoktartási nyilatkozatot. Arról szól, hogy mindaz, ami elhangzik ezen a találkozón, köztünk marad. A megszegése állásvesztéssel, perrel, és kártérítés fizetésével jár. … Nem, nem a munkájával függ össze, azzal maximálisan elégedett vagyok. Hamarosan elmondom, miről van szó. Amíg átolvassa, és aláírja, addig rendelek. Milyen kávét kér? … Nos. Azért hívtam ide, mert van egy üzleti ajánlatom: legyen a feleségem. … Kérem, csukja be a száját, és ne vágjon ilyen rémült arcot. Nem vagyok őrült, az azért kiderült volna fél év alatt, mióta együtt dolgozunk. Belátom, a postám behozása reggelente és a formális köszönés nem alkalmas arra, hogy mélyebben megismerjen, de a pozíciómmal és a társadalmi státuszommal tisztában van. Én pedig szinte mindent tudok az ön körülményeiről. Kérem, ne haragudjon meg Lillára. Én voltam az, aki kifaggattam mindarról, amit elmesélt neki az életéről. Meg kellett győződnöm arról, hogy az ajánlatom valódi alternatíva lesz azzal szemben, ahogyan most kénytelen élni. Önnek és a lányának anyagi segítség kell, és kiszámítható jövő. Nekem pedig egy készen kapható család. A politikai ambícióim megkövetelik, hogy megnősüljek, és családot alapítsak.

–  De… miért nem keres magához illő feleséget? Úgy értem, biztosan van az ismeretségi körében olyan, aki megfelel az elvárásainak? Miért pont én? Hogy jövök én a képbe? Hiszen nem is ismer!

–  Maga csinos, okos, szorgalmas és jólelkű. Tökéletesen beleillik abba a szerepkörbe, amit be kellene töltenie mellettem. De kérem, egyelőre ne megfejteni próbálja az indítékaimat, csak hallgasson meg. Jelenleg a szüleinél lakik egy másfél szobás panellakásban. Félbe kellett hagynia a főiskolát, amikor teherbe esett. A lánya apja rövid együttélés után külföldre távozott, azzal az ígérettel, hogy ott egzisztenciát épít, és majd önök is utánamennek. Aztán egyre fogyatkozott az általa küldött pénz, majd végleg elmaradt. Ön nem tudta egyedül fenntartani a bérelt lakást, visszaköltözött a szüleihez, és munkát vállalt a cégemnél. És két hónappal ezelőtt kapta a hírt, hogy a gyermeke apja megnősült odakint. Jól tudom?

 –  Igen.

– Nem akartam elszomorítani. Láttam néha, ahogy a bánat kiül az arcára, amikor megfeledkezik magáról. De azt is láttam, hogy méltósággal viseli a csalódást, és képes tovább lépni. Tudom, hogy a szülei rokkantnyugdíjasok, az ön fizetése éppen hogy a megélhetésükre elég. A meglévő képzettsége nem teszi lehetővé a jövőben sem, hogy magasabb beosztást érjen el, a lánya pedig bölcsődés, miatta nem vállalhat plusz munkát. Mindazzal szemben, ami jelenleg rendelkezésére áll, és ami keményen kijelöli az élete kereteit most és a jövőben is, én felajánlhatom az anyagi biztonságot, az ön és a gyermeke szükségleteinek magas színvonalú kielégítését, tiszteletet, és nagyfokú szabadságot, ha a jövő hónapban hozzám jön.

– Várjon, várjon… mégis hogyan képzeli el ezt a gyakorlatban? Menjek feleségül magához, aztán valahogy majd csak kialakul az életünk?

– Nem. Szerződést kötünk, ami tételesen rögzíti a közös életünk kereteit, az együttműködés feltételeit, az egyoldalú szerződésszegés következményeit. Letétben van az ügyvédemnél, csak az ön adatait kell rávezetni, és az aláírásunkkal hitelesíteni. De folytatnám azzal, mit nyerhet a megállapodásunkkal. Dönthet úgy, hogy dolgozni akar, ez esetben másik munkáltatót kell választania természetesen, még az esküvő előtt, vagy dönthet úgy is, hogy folytatja a tanulmányait, vagy a gyermeke nevelésével foglalkozik hivatásszerűen. Az egyetlen megkötés, hogy azokon a rendezvényeken, társasági eseményeken, amelyeken részt kell vennem, önnek is meg kell jelennie velem együtt. Ezeken nyilván mutatnunk kell egy boldog házaspár külső jegyeit is, de erre bőven elegendő lesz a mosolygás, és a karon fogva közlekedés. A házam tökéletesen alkalmas a családi együttlétre, és az elkülönésre is a saját lakrészében. Magas összegű havi költőpénz fog a rendelkezésére állni, természetesen azon túl, hogy közös életünk minden anyagi terhét vállalom. Háztartási munkát nem kell végeznie, azt a bentlakó bejárónő látja el. Gondoskodom a lánya jólétéről, később magántanárról, különórákról, mindarról, ami ahhoz szükséges, hogy a képességei ki tudjanak teljesedni. Esetleges halálom után pedig a már meglévő, illetve a jövőben megszerzendő vagyonom kizárólagos örököse lesz. Cserébe annyit kérek, hogy apaként bánhassak vele, és a róla szóló döntések közösek legyenek. Önnek korlátozás nélkül lehetnek barátai, hobbija, és elegendő ideje is mindezekre, cserébe el kell fogadnia és be kell illeszkednie az én baráti körömbe. A szexualitásról sem kell lemondania. Jogában áll kapcsolatot fenntartani,  természetesen házon kívül, maximális diszkréció mellett, és azzal a feltétellel, hogy nem vehet el időt a felém vállalt kötelezettségeitől.

– Ezt értsem úgy, hogy mi  nem…

– Nem. Soha. Az felborítaná a szabályokat, beengedné mindazt az érzelmi zűrzavart, amit sikeresen elkerültem eddig.

– Jól van. Tételezzük fel, hogy elfogadom az ajánlatát, bár minden idegszálam tiltakozik. Mi történik, ha belemegyek, elkezdjük a közös életünket, mint lakótársak, és szülők, és maga belém szeret. Vagy én magába. Vagy beleszeretünk egy idegenbe. Akkor mi lesz?

– Az szerződésszegésnek minősül. Ha magával történik, akkor megtanulja elfojtani, nem kimutatni, vagy levezetni másképp. Vagy szerződést bont, és megfizeti a benne foglalt árat. Ha velem történik, annak is megszabott és fájdalmasan magas ára van. De ami engem illet, ennek a valószínűsége a nullával egyenlő. Egyvalamit megtanultam életemben. Az érdek felülírja az érzelmeket. Mindig. Függetlenül attól, hogy pénzről van-e szó, vagy arról, ki mosogasson el.

– De ez így… hazugság.

– Minek a meghazudtolása?

– Nem is tudom. A szerelemnek, a bizalomnak, az összetartozásnak…

– Nem a szerelem és bizalom juttatta abba a helyzetbe, ami miatt most kétségbeesetten és magára hagyottan próbál a felszínen maradni? Megértem, hogy hinni akar, mindannak ellenére, ami történt. És elismerem, hogy mindaz, amit maga elé tártam, szokatlanul és talán lelketlenül hangzik. De én láttam a szüleim házasságát, látom a barátaimét, az alkalmazottaimét. Kiépítettem magamnak egy egzisztenciát, és eszemben sincs kockára tenni a „boldogan élünk, míg meg nem halunk” illúziójáért. Ha már kényszerpályára kerültem, és egy családot kell prezentálnom, akkor olyan módon teszem, hogy kivédjem a sérülést, a játszmákat, a megszegett ígéreteket, az áltatást. Az ember folyamatosan változik, és ez a legértékesebb tulajdonsága. Mégis képes ragaszkodni ahhoz az agyrémhez, hogy pont az az ígérete lesz örök érvényű, amit az esküvőjén tesz. Mintha arra vállalna kötelezettséget, hogy mostantól egyetlen sejtje sem cserélődik ki, nem változnak a körülményei, nem öregszik többé, nem lesz szenvedélybeteg, vagy közvetlenül a nászút után kigyógyul belőle, és egész hátralévő életében csak töltött káposztát fog enni, ugyanolyan jó étvággyal. És behajtható elvárásként támasztja ugyanezt a társa felé most, és az ismeretlen jövőben is. Ez nem szerelem. Ez szerencsejáték, bekötött szemmel. Egyenes út az áruláshoz, a zsarolhatósághoz, a piti kényelmi játszmákhoz, a visszamenőleg mindent megmérgező váláshoz.

– Szépen is lehet válni…

– Nem lehet. Valaki mindig sérül, meg- vagy ráfizet, vagy önként lemond. Higgyen nekem, a balek, és a mártír kabátja is kényelmetlen. Amit én kínálok, az tiszta üzlet. Konkrét, betartható szabályokkal, taktikázás nélkül, mert nem lesz mit kicsikarnunk egymástól. Soha nem lesz olyan elvárásom, hogy váljon valamilyenné a kedvemért. Olyan, amilyen lenni akar.

 – Ha elfogadnám az ajánlatát, kiszolgáltatott lennék.

– Ne legyen. Fejezze be a tanulmányait a pénzemből, építsen saját vállalkozást, egzisztenciát. Legyen teljes ember mellettem.

– Milyen példát mutatnék a lányomnak?

– Milyet akarna mutatni? Hogy az anyja nem eladó? Lássuk. Akkor példaként állíthat elé egy élethosszat küszködő, túlterhelt nőt. Egy vér szerinti apát, aki tudni se akar róla. És egy szerelem emlékét, ami önnek fájdalmat okoz, neki pedig az elhagyottság érzését, ha elég idős lesz feltenni a kérdéseit erről. Komolyan úgy gondolja, hogy ebből szebb, teljesebb identitást építhet, mint a mi tiszteleten alapuló együttműködésünkből, amiben az apjaként szerethet? Amiben teljes értékű szülőkként tudunk funkcionálni, irreális elvárások és egymás bőrére, vagy az övére menő játszmák nélkül? Ha abba nő bele, akkor az lesz a természetes számára, hogy a szülei külön alszanak, nem csókolóznak nyilvánosan, de láthatóan becsülik egymást, ő pedig mindkettejüktől megkapja azt a szeretetet, amire szüksége van. Ez már önmagában sokkal tisztább, élhetőbb helyzet, mint egy rég kiürült, vagy hazugságokkal terhelt „normális” házasság. Esélyt kínálok egy kényelmes életre, amiben magának nem kell tönkremenni, egyedül felelősséget vállalni és erején felül teljesíteni. Megőrizheti a szuverenitását, a vitalitását, az egészségét, képezheti magát, és így valóban példakép lehet a lánya számára. Az ő lehetőségei előtt pedig legfeljebb ő maga lehet az akadály, más semmi.

– Elismerem, sok mindenben igaza van. Mégis úgy érzem, ha igent mondanék, le kellene mondanom valamiről, ami…

– Miről kellene lemondania? Nem holnap, jövőre, vagy tíz év múlva, hanem most, ebben az élethelyzetben, amiben van. Mi az, amiről jóvátehetetlenül lemarad, ha igent mond? A szerelem? Mondtam, hogy nincs akadálya. Megélheti, élvezheti, amíg tart. Az a tapasztalatom, hogy nem tart sokáig, akkor sem, ha nem koptatják el a hétköznapok. Nem akarok ízléstelen lenni, de az ön ebbéli tapasztalata is egybevág az enyémmel, igaz? Arra gondol, hogy esetleg egyszer megtalálná azt a férfit, akivel boldog lehetne, de ha aláírja a szerződésünket, nem teheti, vagy csak veszteség árán teheti? Ez a kockázat fennáll. De tényleg úgy gondolja, egy tündérmeséből szőtt álomalak, aki vagy eljön, vagy nem, többet tehet hozzá az életéhez, és a lánya életéhez, mint én?

– Szükségtelenül  cinikus. Még fel sem tudtam fogni igazán mindazt, amit rám zúdított. És úgy érzem, a gondosan megválogatott szavait, a kész válaszait, azt a lenyűgöző képet, amit festett, arra használja, hogy…

– Befolyásoljam? Tény, hogy nem véletlenül választottam önt, a méltányolható tulajdonságain kívül. Tudom, miben él, és nem titkoltan azt akarom, hogy legyen mihez viszonyítania. Minden döntéshez kell motiváció, igaz? Nem sürgetem. Menjen haza, gondolja át, mérlegeljen. Két hetet kap.  

–  Nem szükséges. Már döntöttem.