–  Kamilla! Mit álldogál itt, mikor már a folyosó végén kéne járnia? Lefagyott a szoftvere, vagy mi?

–  Bocsánat, főnök úr. Én csak…

– Ne magyarázzon, takarítson! Azért fizetem. Elfelejtette, hogy határozott idős? Tudja, hányan állnak sorba a helyéért?

– Tudom, főnök úr. Bocsánatot kérek.

– Gyerünk, haladjon, szaporán! Ha végzett a földszinten, locsolja meg a növényeket az emeleten, aztán mehet haza.

– Igen, főnök úr.

Édes istenem, de kínos ez. Jobban észnél kell lennem, nem veszíthetem el ezt a munkát, a biztos jövedelmet. Fizetnem kell az albérletet, a gyerekeknek enniük kell. Nincs idő se álmodozásra, se arra, hogy sajnáljam magam. Mert ezért állt meg a kezemben a felmosófa. A kijárati rész üvegfalánál dolgoztam, amikor megláttam beállni a fekete terepjárót, ami épp olyan volt, mint a miénk. Elakadt a lélegzetem, mert egy másodperc alatt törtek fel bennem a régi életem emlékei. Újra az a Kamilla voltam, aki egyenes tartással, drága ruhában, hibátlan sminkkel és frizurával lépked a fekete terepjáró felé, amiből a férjem száll ki elegáns öltönyben, jellegzetes féloldalas mosolyával, kinyitja előttem az ajtót, és mielőtt beszállnék, az államat két ujja közé fogva szájon csókol. Ma van a születésnapom, vacsorázni visz a kedvenc éttermembe, a desszert a rólam elnevezett torta lesz, amit a séf a nagymamám receptjéből fejlesztett tovább, és tett az étlapra. És a vacsora végén, a pezsgővel egy időben kapom meg az első ajándékomat, az egyedi, nekem tervezett ékszert, ami sosem jöhet szembe velem valaki máson, védjegyes, az ékszertervező portfóliáját gazdagító referencia kollekció… Ekkor tértem magamhoz a főnök kiáltására, ami úgy ért, mint amikor gyerekkoromban elcsúsztam a jeges szánkózó dombon felfelé mászás közben, és teljes testtel estem a földre, megkapaszkodásra esélytelenül, olyan kemény ütést kapva, hogy a levegő is kiszorult a tüdőmből. Épp úgy, mint amikor széthullott az életem. Csak az a különbség, hogy a gyerek énem egy hosszú perc után újra kapott levegőt. A felnőtt énem még mindig fuldoklik. A régi életemben a minimál számomra egy lakberendezési stílust jelentett. Most az életformámat. És a gyerekeimét is. Nincs mivel vigasztalnom őket. Bele kell törődniük, hogy nincs pénzünk többé fejlesztő magántanárra, zeneoktatásra, sportra, új ruhára, nyaralásra, mozira, kocsira. Csak ennivalóra és lakhatásra, turkálóból vett ruhára.

Erről jut eszembe, el ne felejtsek holnap bemenni a nadrágért, amit félretetettem a földszinti turkálóban. Nem volt időm felpróbálni, ebédidőben ugrottam be, csak a méretcímkét néztem meg. Remélem, jó lesz rám, bár az üzletvezető kedves nő, tudja, hogy itt takarítok a plázában, bármikor kicseréli, vagy visszaadja a pénzt. Könyvet lehetne írni a két végletből, ha lenne hozzá tehetségem. Majdnem húsz évig kizárólag híres divattervezők ruháit hordtam, ma meg én vagyok a leglelkesebb turkáló. Még ideológiát is gyártottam hozzá: egy drága butikból nem kunszt ruhát választani, de kitúrni ezer másik közül, na, az maga a sikerélmény! Emlékszem, amikor először léptem be egy használt ruha üzletbe, és megcsapott az a szúrós, dohos szag, az öklendezésig kavarodott fel a gyomrom. Ki kellett mennem, és vagy tíz percig levegőznöm, hogy képes legyek visszamenni. Muszáj volt, egyre hidegebb lett az idő, télikabát kellett nekem is, a gyerekeknek is. Miközben a tárlón lógó kabátok méretét és árát nézegettem, eszembe jutott, ahogy a végrehajtó leltárba vette a ruháimat. Azt mondta, a törvény szerint két öltözet ruhát és egy télikabátot tarthatok meg, válasszak. Akkor már tudtam, melyiket kell választanom. A fekete gyapjúban az előző héten a munkaközvetítőnél jártam, mert úgy gondoltam, a többihez képest egyszerű darab, nem kelt feltűnést. Feleslegesen taktikáztam, az ügyintéző azonnal felismert, láttam az arcán. Meg sem próbálta elfojtani az elégedett mosolyát, amikor azt mondta, hogy egy negyvenhat éves, gimnáziumi érettségivel és nulla munkatapasztalattal rendelkező nőnek csak takarítói állást tud ajánlani, és ha nem fogadom el, segély sem kaphatok. Nem is tudom, mit gondoltam, amikor megszokásból úgy sminkeltem ki magam, úgy szárítottam be a hajamat, ahogy a férjemmel közös képeken a címlapokon. Az a leplezetlenül kárörvendő mosoly ébresztett rá, hogy meg kell terveznem az átváltozásomat kívül-belül. Kívülről úgy, hogy beolvadjak a többi nő közé, ne ismerjenek fel, ne lássak többé szánakozó vagy megvető pillantást, belülről meg úgy, hogy képes legyek döntéseket hozni, irányítani az életemet, amit az esküvőnkkel egy időben teljes egészében rábíztam a férjemre. A legdrágább szőrmebundámat választottam, bár tartottam attól, hogy a végrehajtó nemet mond, arra hivatkozva, hogy megfagyás ellen megfelel egy szerényebb kabát is. Szerencsém volt, megtarthattam. Majdnem félmillió forintot kaptam érte. Abból tettem le a kauciót az albérletért. A maradékot a számlán tartom, ahogy a barátnőm rábeszélésére, aki helyettem is észnél volt, isten áldja meg érte, a nála eldugott, majd eladott ékszerek árát is. Erről a pénzről a gyerekeim nem tudnak, én pedig úgy veszem, mintha nem is lenne. Ebből fizetem szeptembertől a szakápoló tanfolyamot, és ha elvégeztem, irány Kanada. Az unokatestvérem húszéves korától ott él, befogad az otthonába, és segít, hogy a gyerekek is beilleszkedjenek. Még két év. Ennyit kell kibírnom. A fiam könyveiből tanulom az angolt. 

…

Megint nem maradt meleg víz. Ma nincs erőm a jéghideg vízben sziszegve lemosakodni, inkább megfőzöm előbb a holnapi ebédet, hátha legalább langyos víz lesz, mire megfő. Hiába kérem a lányomat, hogy zuhanyozzon, vagy legalább ne engedje tele a kádat, mert kiürül a bojler. Tudom, hogy szándékosan büntet. Próbáltam megértetni vele, hogy vétlen vagyok abban, ami velünk történt, hogy utólag én is tudom, hogy hiba volt túlságosan bíznom az apjában, sosem erőltetni, hogy meséljen az üzleti ügyeiről, csak saját magamra és rájuk figyelni, az otthonunkat szépítgetni, nyaralásokat tervezni, őket edzésre, szakkörre hordani. Próbáltam hatni az igazságérzetére, a józan eszére, hiszen látnia kellett, hogy sosem kértem drága holmikat, nagyobb kocsit vagy házat, egyszerűen csak elfogadtam, belesimultam az életformámba, és természetesnek vettem, hogy nekem mindez jár. Először azt gondoltam, azért fordult el tőlem, mert a nagyszülei beszélték tele a fejét, akik látni sem akarnak, engem tesznek felelőssé a fiuk haláláért, és én nem kértem ki magamnak, mert tudtam, másképp nem élnék túl ezt a fájdalmat. Hibáztassanak, elfér a hátamon. De aztán rájöttem, hogy a lányom ugyanezt teszi. Mindig is jobban kötődött az apjához, mint hozzám, és hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy őt éppúgy cserben hagyta, ahogy az öccsét és engem, hát mártírt csinált belőle, az én igényeim kielégítésébe belepusztult hősi halottat. Látom, hogy ez ad neki erőt ahhoz, hogy minden nap felkeljen, iskolába menjen, hogy a maximumon teljesítsen, hogy elviselje a barátai elfordulását, az iskolaváltást, a minimumra szorított létet, amit nyújtani tudok. Rohadtul fáj, de ha neki így könnyebb túlélnie, ha ebben találja meg a kivezető utat abból a mélységből, ahová zuhant, akkor gyűlöljön csak, teljes szívéből. Akkor is, ha az én lelkem rámegy.

Simán bele tudnék halni ebbe az egészbe, azt hiszem, ha nem lenne a fiam. Ő az, aki ráordít a nővérére, hogy ne beszéljen így velem, aki nem áll szóba miattam a nagyszüleivel, aki feltétel nélkül szeret, és akit nekem is olyan könnyű szeretnem, ahogy levegőt veszek. Aki nem mártírnak, hanem a családja bőrét is kockára tévő hazardőrnek látja az apját. Nem hiszem, hogy a fiam tudja, mit jelent a költségvetési csalás. De azt pontosan érzi, milyen ember az, aki a házi őrizet helyéül a szülei lakását jelöli meg, onnan jár a tárgyalásokra, a felesége és a gyerekei hívásait nem fogadja, megtiltja, hogy látogassák, arra hivatkozva, hogy ne lássák magukat az újságokban, mintha nem szerepeltek volna épp eleget bennük, amíg le nem esett a szerencsecsillag, és aki az ítélethozatal után nem azért viteti magát taxival az otthonához, hogy az odabent szorongó, tanácstalan családtagjait lássa, és megbeszéljék, mi legyen, hogyan éljenek ezután, hanem hogy kipattanva a sárga autóból átüljön a terepjárójába, és csikorgó gumikkal elhajtson, majd egy néptelen autóúton maximális sebességgel nekicsapódjon egy felüljáró tartóoszlopának... Soha nem is beszél az apjáról. Mintha nem is létezett volna. Én már képes vagyok nem úgy gondolni rá, mint egy gyáva emberre, aki inkább elfutott a következmények elől, azzal sem törődve, hogy kihúzza a lábunk alól a talajt. Elfogadtam, hogy csak azt tette, ami tőle telt. Nem ellenünk döntött így. Az meg nem az ő hibája, hogy nem volt tőle független tervem az életre. Tanulhattam, szakmát, diplomát szerezhettem volna. Én szoktam hozzá, hogy munka nélkül is megvan mindenem, és ha meg is fordult a fejemben, hogy mi lesz, ha a férjem meghal, ott volt a megnyugtató válasz, hogy az örökösei vagyunk, csak megélünk abból, amit felépített. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy zárolnak, majd elárvereznek mindent, és még örülhetek, hogy a felszámolt vagyon elég volt a befizetendő adóhiányra, bűnügyi költségre, egyéb fizetni valókra. Így legalább nulláról, és nem mínuszban kezdhettem újra az életemet.

...

Hajfestéket kell vennem. Lenőtt a tövén, látszik az eredeti hajszínem. Ez a ritka, természetes vörös szín volt a védjegyem, az egyedi azonosítóm. Amikor beköltöztünk ide, berendezkedés helyett azonnal nekiláttam levágni a hajamat. Azért is szép pénzt kaptam a régi fodrászom üzletében, ahol eladtam, és ahol nem ismertek meg a rövid, feketére festett hajjal. Akkor már a turkálóból vett ruha volt rajtam, edzőcipő, olcsó műbőr táska a vállamon. Az volt a főpróba. Ha nem ismernek fel ott, ahová hetente kétszer jártam tíz éven át, akkor nem fognak sehol. Megkönnyebbültem, de ugyanakkor nyomasztó is volt az a felismerés, hogy milyen elképesztően felületesen érzékelik az emberek egymást, vagy a környezetüket. Ahogy én magam is, nagyon sokáig. Amíg biztonságban voltam. Soha nem érdekelt a politika, annak az országnak az állapota, ahol élek. Soha nem esett ki a falat a számból, ha éhező gyerekeket, családokat láttam a tévében. Illendően megborzongtam persze, és sajnáltam őket néhány másodpercig, de se szembesülnöm, se törődnöm nem kellett mások nyomorával. Ma egy hétre előre meg kell terveznem, mit fogok főzni, mit csomagolok a gyerekeknek az iskolába, mert napi nyolcszáz forintot költhetek, a többit elviszi a bérleti díj, a rezsi, az iskolai menza, és a bérletek. Ma már tudom, mit nyújt az állami iskola az alapítványihoz képest, értem, miért tüntetnek a tanárok, ökölbe szorul a kezem, amikor az a téma a híradóban, hogy a szakképzésből kiveszik a közismereti tantárgyakat. Aztán eszembe jut, hogy épp azóta vagyok én is szociálisan érzékeny, amióta leestem az alsó harmadba. Akárcsak a törvényhozók, én is egy másik bolygón éltem. Egy párhuzamos univerzumban. Ez a valóság itt hideg, szűkös, lehúzó és reménytelen. Ezért kell kimentenem innen a gyerekeimet. Azt a gondolatot még el tudom viselni, hogy nekem sosem lesz jobb. De hogy nekik sem, azt képtelen vagyok. Voltunk nagyon magasan, és estünk nagyon mélyre. Léteznie kell élhető életnek a két véglet között is. Ha a bolygó másik felén, akkor oda megyünk.

Fél évvel ezelőttig szilárdan hittem, hogy az élet igazságos. Nem volt okom azt gondolni, hogy nem érdemeltem ki a jólétemet, hogy pusztán szerencsém volt, amikor épp a férjemnek mondtam ki az igent. Nem volt okom kételkedni abban, hogy én határozom meg a körülményeimet. Ma már tudom, hogy azok határoznak meg engem. Az a sápadt, karikás szemű, kócos nő a tükörben, akinek nemcsak a smink hiánya miatt fénytelen a szeme, én vagyok. Most ez vagyok. És leszek még másmilyen is. Egyet nem szabad tennem soha többé: elhinni, hogy minden úgy jó, ahogy van. Mert onnan nem látni se le-, se felfelé.

Jó napot kívánok, Szabó főtörzsőrmester vagyok, én fogom felvenni a feljelentését. Az úr a kollégám, Kajáros zászlós, ő vezeti a jegyzőkönyvet. Fáradjon be az irodámba, és készítse elő a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját.

Na lássuk. Ha jól olvasom a kézzel írt beadványát, ön szerint szexuális erőszak bűntette történt ez év május 17-én, amelynek ön a sértettje, az elkövető pedig… ismeretlen férfi. És történt ez pedig aaa… igen, látom, az ön megtámadása a Villányi út és a Bartók Béla út között, az erőszak pedig egy be nem azonosított park területén, 0 óra 30 perckor. Biztos ez az időpont? Úgy értem, biztos benne, hogy pontosan 0 óra 30 perckor vette kezdetét a cselekmény? ... Értem. Akkor azt írjuk a jegyzőkönyvbe, hogy 0 óra 30 perc körüli időben. Rendben, hölgyem, akkor arra kérem, hogy mondja el lehetőleg összefüggően, a saját szavaival, hogy mi történt, milyen célból volt azon a környéken abban az időpontban, a cselekményt megelőzően hol és kivel járt, illetve milyen körülmények között került sor a cselekményre, látta-e előzőleg az ismeretlen férfit a környezetében, illetve tudná-e azonosítani a későbbiekben?

…

Egy pillanat, hölgyem, összefoglalom a jegyzőkönyv számára azt, amit eddig elmondott. Diktálom: „K.M. feljelentő és V.R., a feljelentő brit állampolgárságú, külföldön élő barátnője, aki látogatóba érkezett a feljelentőhöz Magyarországra, és a Sissy Panzióban szállt meg, ez év május 17. napján 19 óra körüli időben a Budapest, XI. kerület, Villányi úton található Kispipa Vendéglőbe mentek vacsorázni. A vacsora során több pohár szeszes italt is elfogyasztottak.” Meg tudja mondani, hány pohár szeszes italt fogyasztott ön? … Akkor úgy kérdezem, milyen mértékű alkoholos befolyásoltság alatt állt? … Hölgyem, én nem ismerem az ön alkoholfogyasztási szokásait, nem tudhatom, hogy önnél a szalonspicc kifejezés milyen fokú alkoholos befolyásoltságot jelent. Akkor úgy kérdezem: érzékelt-e bizonytalanságot a járásában, a beszédében, vagy a tájékozódó képességében? … Értem. Folytassa, kérem!

…

Egy pillanat, diktálok. „A vendéglátó helyiségben K.M. feljelentő V.R-rel angol nyelven beszélgetett, mivel a hölgy nem beszéli a magyar nyelvet. K.M. feljelentő a vacsora során hallotta, hogy a szomszédos asztalnál ülő, három tagú férfitársaság egyik tagja hangosan szexuális tartalmú megjegyzéseket tesz V.R. személyével kapcsolatban. K.M. ezen felháborodott, és felszólította a 30 év körüli ismeretlen férfit, hogy hagyja abba a cselekményét. Az erősen ittas állapotban lévő ismeretlen férfi ekkor azt mondta K.M-nek – a következő mondatot tegyük idézőjelbe –, Ne pattogj, anyukám, téged bottal se piszkálnálak meg! K.M. feljelentő ekkor az üzletvezető segítségét kérte, aki az erősen ittas állapotban lévő ismeretlen férfit felszólította a vendéglátó helyiség elhagyására. Az ismeretlen férfi ennek nem volt hajlandó eleget tenni, ezért az üzletvezető és a vendéglátó egység két másik alkalmazottja kivezetés alkalmazásával a helyiségből eltávolította. Ezt követően a férfitársaság másik két tagja is elhagyta az intézményt. K.M. feljelentő és V.R. folytatták a vacsorát és az italozást, majd 0 óra 10 perc körüli időben elhagyták a vendéglátó helyiséget. V.R. a szálláshelyére távozás céljából előzőleg telefonon taxit rendelt, amely a vendéglátó egység bejárata előtt várta. V.R. felajánlotta K.M. sértettnek, hogy őt is hazaszállítja a járművel, azonban K.M. ezt nem fogadta el, mivel állítása szerint ki akarta szellőztetni a fejét, amíg hazasétál a közelben található lakásába. Emlékezete szerint lassú tempóban sétált, az utcán járókelőt nem látott, és jármű sem haladt el a közelében hosszú ideig.” Miért nem fogadta el a barátnője felajánlását, hogy önt is hazaszállítja taxival? … Értem, hölgyem, hogy biztonságban érezte magát az ismerős környéken, de mégiscsak egy hétköznap hajnali időpont volt, az ön elmondása szerint is kihalt utca. Talán jobban tette volna, ha elfogadja azt a felajánlást. Illetve azt is mondta az előbb, hogy ki akarta szellőztetni a fejét. Nem lehetséges, hogy mégis nagyobb fokú alkoholos befolyásoltság alatt állt, mint amit előadott? … Hölgyem, megkérem, hogy csillapodjon le. Nem vonom kétségbe az állításait, de nekem minden tényre és körülményre ki kell térni, és azokat rögzíteni, hogy a jegyzőkönyvben pontosan szerepeljen. Ez az eljárási szabály. Folytassa, kérem! Mikor és az útja melyik szakaszán találkozott az ismeretlen elkövetővel, hogyan és hol került sor a támadásra, illetve ennek során milyen sérülést szenvedett ön, amennyiben megsérült?

…

Akkor ezt lediktálnám. „K.M. feljelentő a Villányi út Bartók Béla út felé tartó szakaszán közlekedett, amikor közeledő gépjármű hangját észlelte, amely az ő haladási irányát követve, nagy sebességgel haladt, majd kb. három méterrel túlhaladva K.M. pillanatnyi tartózkodási pontját, hirtelen lefékezett, és a járdával párhuzamosan megállt. A gépjármű négyajtós, közepes nagyságú volt, típusát meghatározni nem tudja. A gépjárműből a Kispipa Vendéglőből a korábban K.M. kérésére eltávolított, 30 év körüli ismeretlen férfi szállt ki, aki a vezetőülés ajtaját nyitva hagyva, a gépjárművet a motorház felől megkerülve, gyors lépésekkel megközelítette K.M. tartózkodási pontját, majd a kezében tartott gázspray-vel kb. 10 centiméteres távolságból az arcába fújt. Ezt követően a hajánál fogva megragadta a gáztámadástól átmenetileg korlátozott látású és erősen köhögő sértettet, és testi erővel a gépjármű hátsó ülésére való beszállásra kényszerítette.” Itt álljunk meg egy pillanatra. Azt mondta, hogy a jármű hirtelen fékezett, illetve hogy több méterrel túlhaladt az ön tartózkodási pontján, vagyis időbe került, hogy az ismeretlen férfi a járműből kiszállva megközelítse önt. Nem próbált meg ön elfutni? … Elhiszem, hogy meglepődött, hölgyem, de mégsem megszokott dolog, hogy egy kihalt utcán hirtelen lefékez ön mellett egy gyorsan közeledő gépjármű, nem? Na, mindegy. Menjünk tovább. Illetve egy pillanat, arra kérem, hogy mielőtt folytatná az előadását, írja le a támadója külsejét! … Tehát: "Világosbarna hajú, fehér bőrű, szeme színére nyilatkozni nem tud.” Magassága, testsúlya? … Tehát az étteremben és a gázspray-vel való támadás során is úgy látta, hogy az ismeretlen férfi kb. egy fejjel alacsonyabb önnél, és vékony testalkatú.  Ön hány centi magas, és hány kiló? … Akkor összefoglalom. Az ön előadása szerint az ismeretlen férfi lényegesen alacsonyabb volt önnél, és vékony testalkatú. Ön ezzel szemben 176 centiméter magas, és 93 kiló. Ön szerint hogyan tudta testi erővel a gépjárműbe kényszeríteni önt? … Tehát ön a gázspray-vel történt támadást követően a levegő és a látás hiánya miatt sokkos állapotba került, jól értem? … Nem, hölgyem, engem még nem fújtak le gázspray-vel, és nem is fognak. … Igen, látom a szemét, és a kórházi zárójelentésben is látom, hogy… hogy is írják… ja igen, valószínűleg egynél többször érintkeztek a szaruhártyák és a légutak maró hatású vegyi anyaggal. De azt az orvosszakértő fogja megállapítani az eljárás során, hogy történt-e gázspray-vel való támadás, illetve amennyiben igen, ön szenvedett-e ebből kifolyólag maradandó egészségkárosodást. Illetve az is szakértői kérdés, hogy a csonttörés és a zúzódásos sérülések az ön által leírt eseménnyel közvetlen okozati összefüggésben keletkeztek-e. De mielőtt folytatnánk a jegyzőkönyv felvételét, kérem, válaszoljon arra a kérdésre, hogy véleménye szerint mi motiválhatta az ismeretlen férfit arra, hogy a nyílt utcán megtámadja önt, a gépjárművébe kényszerítse, majd egy néptelen, parkos területen szexuálisan közeledjen önhöz, miután az étteremben az ön előadása szerint azt a kijelentést tette, hogy… fordítsa csak ide a monitort, zászlós… igen, itt is van, idézem szó szerint: ne pattogj, anyukám, téged bottal se piszkálnálak meg? … Semmi baj, hölgyem, megértem. Akkor mára befejeztük. Menjen haza, pihenjen, majd fáradjon be újra, ha elég erősnek érzi magát, hogy folytassuk. Viszontlátásra.

Nem jön vissza, Kajáros fiam. De ha vissza is jönne, nyugodtan megírhatja a határozatot már most, hogy a nyomozás eredményre nem vezetett, az eljárás ismeretlen tettes ellen lezárva. Mentse le a gépre, hogy meglegyen, ha letelt a törvényi határidő. Legalább gyakorol. Istenem, ha annyi ezresem lenne, ahány ilyen esetet láttam már! Igaz, hogy azok általában emberi fogyasztásra alkalmas nők voltak. Ennek a szerencsétlen Tank Arankának inkább ugrándoznia kéne örömében, hogy valaki leteperte végre. Na, hozzon egy kávét, és lássunk neki a komoly munkának.

–  Üdvözlöm, Éva. Foglaljon helyet. Elmondom, miért hívtam ide, de előbb arra kérem, írja alá ezt a titoktartási nyilatkozatot. Arról szól, hogy mindaz, ami elhangzik ezen a találkozón, köztünk marad. A megszegése állásvesztéssel, perrel, és kártérítés fizetésével jár. … Nem, nem a munkájával függ össze, azzal maximálisan elégedett vagyok. Hamarosan elmondom, miről van szó. Amíg átolvassa, és aláírja, addig rendelek. Milyen kávét kér? … Nos. Azért hívtam ide, mert van egy üzleti ajánlatom: legyen a feleségem. … Kérem, csukja be a száját, és ne vágjon ilyen rémült arcot. Nem vagyok őrült, az azért kiderült volna fél év alatt, mióta együtt dolgozunk. Belátom, a postám behozása reggelente és a formális köszönés nem alkalmas arra, hogy mélyebben megismerjen, de a pozíciómmal és a társadalmi státuszommal tisztában van. Én pedig szinte mindent tudok az ön körülményeiről. Kérem, ne haragudjon meg Lillára. Én voltam az, aki kifaggattam mindarról, amit elmesélt neki az életéről. Meg kellett győződnöm arról, hogy az ajánlatom valódi alternatíva lesz azzal szemben, ahogyan most kénytelen élni. Önnek és a lányának anyagi segítség kell, és kiszámítható jövő. Nekem pedig egy készen kapható család. A politikai ambícióim megkövetelik, hogy megnősüljek, és családot alapítsak.

–  De… miért nem keres magához illő feleséget? Úgy értem, biztosan van az ismeretségi körében olyan, aki megfelel az elvárásainak? Miért pont én? Hogy jövök én a képbe? Hiszen nem is ismer!

–  Maga csinos, okos, szorgalmas és jólelkű. Tökéletesen beleillik abba a szerepkörbe, amit be kellene töltenie mellettem. De kérem, egyelőre ne megfejteni próbálja az indítékaimat, csak hallgasson meg. Jelenleg a szüleinél lakik egy másfél szobás panellakásban. Félbe kellett hagynia a főiskolát, amikor teherbe esett. A lánya apja rövid együttélés után külföldre távozott, azzal az ígérettel, hogy ott egzisztenciát épít, és majd önök is utánamennek. Aztán egyre fogyatkozott az általa küldött pénz, majd végleg elmaradt. Ön nem tudta egyedül fenntartani a bérelt lakást, visszaköltözött a szüleihez, és munkát vállalt a cégemnél. És két hónappal ezelőtt kapta a hírt, hogy a gyermeke apja megnősült odakint. Jól tudom?

 –  Igen.

– Nem akartam elszomorítani. Láttam néha, ahogy a bánat kiül az arcára, amikor megfeledkezik magáról. De azt is láttam, hogy méltósággal viseli a csalódást, és képes tovább lépni. Tudom, hogy a szülei rokkantnyugdíjasok, az ön fizetése éppen hogy a megélhetésükre elég. A meglévő képzettsége nem teszi lehetővé a jövőben sem, hogy magasabb beosztást érjen el, a lánya pedig bölcsődés, miatta nem vállalhat plusz munkát. Mindazzal szemben, ami jelenleg rendelkezésére áll, és ami keményen kijelöli az élete kereteit most és a jövőben is, én felajánlhatom az anyagi biztonságot, az ön és a gyermeke szükségleteinek magas színvonalú kielégítését, tiszteletet, és nagyfokú szabadságot, ha a jövő hónapban hozzám jön.

– Várjon, várjon… mégis hogyan képzeli el ezt a gyakorlatban? Menjek feleségül magához, aztán valahogy majd csak kialakul az életünk?

– Nem. Szerződést kötünk, ami tételesen rögzíti a közös életünk kereteit, az együttműködés feltételeit, az egyoldalú szerződésszegés következményeit. Letétben van az ügyvédemnél, csak az ön adatait kell rávezetni, és az aláírásunkkal hitelesíteni. De folytatnám azzal, mit nyerhet a megállapodásunkkal. Dönthet úgy, hogy dolgozni akar, ez esetben másik munkáltatót kell választania természetesen, még az esküvő előtt, vagy dönthet úgy is, hogy folytatja a tanulmányait, vagy a gyermeke nevelésével foglalkozik hivatásszerűen. Az egyetlen megkötés, hogy azokon a rendezvényeken, társasági eseményeken, amelyeken részt kell vennem, önnek is meg kell jelennie velem együtt. Ezeken nyilván mutatnunk kell egy boldog házaspár külső jegyeit is, de erre bőven elegendő lesz a mosolygás, és a karon fogva közlekedés. A házam tökéletesen alkalmas a családi együttlétre, és az elkülönésre is a saját lakrészében. Magas összegű havi költőpénz fog a rendelkezésére állni, természetesen azon túl, hogy közös életünk minden anyagi terhét vállalom. Háztartási munkát nem kell végeznie, azt a bentlakó bejárónő látja el. Gondoskodom a lánya jólétéről, később magántanárról, különórákról, mindarról, ami ahhoz szükséges, hogy a képességei ki tudjanak teljesedni. Esetleges halálom után pedig a már meglévő, illetve a jövőben megszerzendő vagyonom kizárólagos örököse lesz. Cserébe annyit kérek, hogy apaként bánhassak vele, és a róla szóló döntések közösek legyenek. Önnek korlátozás nélkül lehetnek barátai, hobbija, és elegendő ideje is mindezekre, cserébe el kell fogadnia és be kell illeszkednie az én baráti körömbe. A szexualitásról sem kell lemondania. Jogában áll kapcsolatot fenntartani,  természetesen házon kívül, maximális diszkréció mellett, és azzal a feltétellel, hogy nem vehet el időt a felém vállalt kötelezettségeitől.

– Ezt értsem úgy, hogy mi  nem…

– Nem. Soha. Az felborítaná a szabályokat, beengedné mindazt az érzelmi zűrzavart, amit sikeresen elkerültem eddig.

– Jól van. Tételezzük fel, hogy elfogadom az ajánlatát, bár minden idegszálam tiltakozik. Mi történik, ha belemegyek, elkezdjük a közös életünket, mint lakótársak, és szülők, és maga belém szeret. Vagy én magába. Vagy beleszeretünk egy idegenbe. Akkor mi lesz?

– Az szerződésszegésnek minősül. Ha magával történik, akkor megtanulja elfojtani, nem kimutatni, vagy levezetni másképp. Vagy szerződést bont, és megfizeti a benne foglalt árat. Ha velem történik, annak is megszabott és fájdalmasan magas ára van. De ami engem illet, ennek a valószínűsége a nullával egyenlő. Egyvalamit megtanultam életemben. Az érdek felülírja az érzelmeket. Mindig. Függetlenül attól, hogy pénzről van-e szó, vagy arról, ki mosogasson el.

– De ez így… hazugság.

– Minek a meghazudtolása?

– Nem is tudom. A szerelemnek, a bizalomnak, az összetartozásnak…

– Nem a szerelem és bizalom juttatta abba a helyzetbe, ami miatt most kétségbeesetten és magára hagyottan próbál a felszínen maradni? Megértem, hogy hinni akar, mindannak ellenére, ami történt. És elismerem, hogy mindaz, amit maga elé tártam, szokatlanul és talán lelketlenül hangzik. De én láttam a szüleim házasságát, látom a barátaimét, az alkalmazottaimét. Kiépítettem magamnak egy egzisztenciát, és eszemben sincs kockára tenni a „boldogan élünk, míg meg nem halunk” illúziójáért. Ha már kényszerpályára kerültem, és egy családot kell prezentálnom, akkor olyan módon teszem, hogy kivédjem a sérülést, a játszmákat, a megszegett ígéreteket, az áltatást. Az ember folyamatosan változik, és ez a legértékesebb tulajdonsága. Mégis képes ragaszkodni ahhoz az agyrémhez, hogy pont az az ígérete lesz örök érvényű, amit az esküvőjén tesz. Mintha arra vállalna kötelezettséget, hogy mostantól egyetlen sejtje sem cserélődik ki, nem változnak a körülményei, nem öregszik többé, nem lesz szenvedélybeteg, vagy közvetlenül a nászút után kigyógyul belőle, és egész hátralévő életében csak töltött káposztát fog enni, ugyanolyan jó étvággyal. És behajtható elvárásként támasztja ugyanezt a társa felé most, és az ismeretlen jövőben is. Ez nem szerelem. Ez szerencsejáték, bekötött szemmel. Egyenes út az áruláshoz, a zsarolhatósághoz, a piti kényelmi játszmákhoz, a visszamenőleg mindent megmérgező váláshoz.

– Szépen is lehet válni…

– Nem lehet. Valaki mindig sérül, meg- vagy ráfizet, vagy önként lemond. Higgyen nekem, a balek, és a mártír kabátja is kényelmetlen. Amit én kínálok, az tiszta üzlet. Konkrét, betartható szabályokkal, taktikázás nélkül, mert nem lesz mit kicsikarnunk egymástól. Soha nem lesz olyan elvárásom, hogy váljon valamilyenné a kedvemért. Olyan, amilyen lenni akar.

 – Ha elfogadnám az ajánlatát, kiszolgáltatott lennék.

– Ne legyen. Fejezze be a tanulmányait a pénzemből, építsen saját vállalkozást, egzisztenciát. Legyen teljes ember mellettem.

– Milyen példát mutatnék a lányomnak?

– Milyet akarna mutatni? Hogy az anyja nem eladó? Lássuk. Akkor példaként állíthat elé egy élethosszat küszködő, túlterhelt nőt. Egy vér szerinti apát, aki tudni se akar róla. És egy szerelem emlékét, ami önnek fájdalmat okoz, neki pedig az elhagyottság érzését, ha elég idős lesz feltenni a kérdéseit erről. Komolyan úgy gondolja, hogy ebből szebb, teljesebb identitást építhet, mint a mi tiszteleten alapuló együttműködésünkből, amiben az apjaként szerethet? Amiben teljes értékű szülőkként tudunk funkcionálni, irreális elvárások és egymás bőrére, vagy az övére menő játszmák nélkül? Ha abba nő bele, akkor az lesz a természetes számára, hogy a szülei külön alszanak, nem csókolóznak nyilvánosan, de láthatóan becsülik egymást, ő pedig mindkettejüktől megkapja azt a szeretetet, amire szüksége van. Ez már önmagában sokkal tisztább, élhetőbb helyzet, mint egy rég kiürült, vagy hazugságokkal terhelt „normális” házasság. Esélyt kínálok egy kényelmes életre, amiben magának nem kell tönkremenni, egyedül felelősséget vállalni és erején felül teljesíteni. Megőrizheti a szuverenitását, a vitalitását, az egészségét, képezheti magát, és így valóban példakép lehet a lánya számára. Az ő lehetőségei előtt pedig legfeljebb ő maga lehet az akadály, más semmi.

– Elismerem, sok mindenben igaza van. Mégis úgy érzem, ha igent mondanék, le kellene mondanom valamiről, ami…

– Miről kellene lemondania? Nem holnap, jövőre, vagy tíz év múlva, hanem most, ebben az élethelyzetben, amiben van. Mi az, amiről jóvátehetetlenül lemarad, ha igent mond? A szerelem? Mondtam, hogy nincs akadálya. Megélheti, élvezheti, amíg tart. Az a tapasztalatom, hogy nem tart sokáig, akkor sem, ha nem koptatják el a hétköznapok. Nem akarok ízléstelen lenni, de az ön ebbéli tapasztalata is egybevág az enyémmel, igaz? Arra gondol, hogy esetleg egyszer megtalálná azt a férfit, akivel boldog lehetne, de ha aláírja a szerződésünket, nem teheti, vagy csak veszteség árán teheti? Ez a kockázat fennáll. De tényleg úgy gondolja, egy tündérmeséből szőtt álomalak, aki vagy eljön, vagy nem, többet tehet hozzá az életéhez, és a lánya életéhez, mint én?

– Szükségtelenül  cinikus. Még fel sem tudtam fogni igazán mindazt, amit rám zúdított. És úgy érzem, a gondosan megválogatott szavait, a kész válaszait, azt a lenyűgöző képet, amit festett, arra használja, hogy…

– Befolyásoljam? Tény, hogy nem véletlenül választottam önt, a méltányolható tulajdonságain kívül. Tudom, miben él, és nem titkoltan azt akarom, hogy legyen mihez viszonyítania. Minden döntéshez kell motiváció, igaz? Nem sürgetem. Menjen haza, gondolja át, mérlegeljen. Két hetet kap.  

–  Nem szükséges. Már döntöttem.

– Nem, Boldika, a baba a lányoké, add vissza a Lilikének. Te legózzál szépen, építs valamit nekem, meg a Barbi néninek, hadd lássa, milyen ügyes vagy! … Jól van, Boldizsár, bocsánat.

Mindig meglep, ahogy ez a kis törpe csípőre teszi a kezét, és kioktat, hogy az ő neve Boldizsár. Nem szabad becézni, gondolom, otthon se teszik. … Igen, az apja hozta reggel, és ő jön érte délután is. Év eleje óta így megy. … Kérdeztem én is, hol van az anyja, mert tavaly még ő hozta-vitte, ő volt itt az ünnepségeken is, apukát sose láttuk a kiscsoportban. Rá is kérdeztem, hogy van-e egyáltalán, mert ugye tisztában kell lennünk a gyerekek körülményeivel, a családi háttérrel. De olyan kurtán-furcsán válaszolt, hogy a férje későig dolgozik, hogy nem mertem többet kérdezni. Amúgy is olyan rideg volt mindig, mosolytalan. A gyerekkel is. Itt reggel, meg délután csupa cuppogás, meg zsivaly a folyosó, mesélik a gyerekek, ki mit rajzolt, mi volt a mese, az ebéd, mit játszottunk az udvaron. Ő sose kérdezte a gyereket, milyen volt a napja, csak állt, várta, hogy felöltözzön, aztán kézen fogta, és mentek a kocsihoz. Még egy puszit se adott neki. Furcsa volt nagyon, sajnáltam is szegény kisfiút, hogy ilyen érzelemszegény az élete, de aztán, ahogy megismertem, rájöttem, hogy semmi baja, rendben van teljesen, okos is, ő a legokosabb a csoportban. Néha unatkozik is szegénykém, mert jóval fejlettebb, mint a legtöbb gyerek, már szótagolva olvas, és ügyesen számol. Igyekszem is elfoglaltságot adni neki olyankor, amikor a többiekkel a késsel-villával evést, meg az egyedül öltözést, cipőkötést gyakoroljuk. Tudniuk kéne már, de a legtöbben még az anyjukra hagyatkoznak, azok meg mindig sietnek, dolgozni vagy haza, nincs türelmük megvárni, amíg a gyerek kikínlódja a masnit. Ő már úgy jött óvodába, hogy egyedül öltözött, gyönyörűen evett, ügyesen bánt az ollóval, a festékkel, ragasztóval. És látszott, hogy rendre van szoktatva, kérés nélkül pakolt el maga után, a ruháját az első perctől szépen összehajtogatta, meg vállfára tette. Csak az volt furcsa nekem, hogy egyformán eljátszott a legóval, a kisautókkal, meg a babákkal is. Nem győztem kivenni a kezéből, és elmagyarázni neki, hogy a baba a lányok játéka, nekik kell öltöztetni, meg ringatni, mert ők anyák lesznek majd, ő meg fiú, ott az építőjáték, a szerszámok, neki azokkal kell majd tudni bánni. Tudod, mit mondott? Hogy ha majd neki is lesz gyereke, ő is akarja majd fürdetni, meg etetni, meg pelenkázni, mert az nemcsak az anyukák dolga! Azt hittem, megzabálom! De nem engedhettem akkor se, mert a többi gyerek, meg a szüleik nem értenék, és nem akartam, hogy félreértsék, meg kiközösítsék. Ez van, ez a világ rendje, nem? Na gyere, állítsuk fel az ágyakat.

…

Mesélj magadról, Barbikám! Annyit már tudok, hogy ez a második munkahelyed. Mit kell még tudnom rólad? … Menyasszony vagy? Gratulálok! Milyen szép is ez, istenem, tervezni az esküvőt, a közös jövőt, a gyerekeket… Jaj, Barbikám, tanulni ráérsz később is, igaza van a vőlegényednek, hányan diplomáztak le baba mellett?! … Nem, tényleg nem ismerek egyet se, de biztos van ilyen. Semmi se lehetetlen, nem igaz? Én is szerettem volna továbbtanulni. De teherbe estem, rögtön az érettségi után. Arra nem is gondoltam, hogy elvetetem, hát férjhez mentem, megszültem a Nórát, aztán nekiveselkedtünk egy fiúnak, mert a Bandi mindig azt akart, elsőre is, de ikerlányaink lettek. Bandi meg azt mondta, többé nem kísérti a sorsot, így is ő a kisebbség odahaza. Hát, majd talán lesz egy fiú unokánk egyszer. … Az baj, ha nem tudod, mit akarsz jobban, a családot, vagy a tanulást. Most kellene még eldöntened, amíg szabad vagy, nem vagy felelős senkiért. Mert később már nem lehet visszacsinálni. És a vőlegényed? Ő milyen? … Szerencsés vagy te. Ritka az olyan ember, aki ilyen biztosan tudja, hogy családot akar, gyerekeket, és veled akarja mindezt. A legtöbb férfi csak belesodródik a házasságba, mert már illik megállapodnia, vagy szabadulna tőle az anyja, vagy besikerül a gyerek. Nem is értem, mitől vagy bizonytalan? Gyerekek, uzsonna!

…

Igen, jóképű a Boldizsár apukája. Meg mindig olyan jól öltözött, olyan szépen vasaltak az ingei. … Gondolom, ő maga vasal, merthogy a felesége vidéken van, csak hétvégente jön haza. Nem hiszem, hogy vasalással tölti azt a két napot. … Nem, buszoznak a gyerekkel, mert a kocsi az asszonynál van, valami kutatóegyetemen tanul, ahol laborgyakorlat, meg kórházi gyakorlat van, kell a kocsi. Meg hazajárnia is kényelmesebb azzal, olcsóbb is, mint a vonat. … Annyit mondott, hogy azért ő van a gyerekkel állandóan, mert most már megteheti, hogy fix munkaidőben dolgozzon. És hogy ez volt az egyezségük. A felesége kivárta, amíg ő lediplomázott, addig dolgozott, eltartotta őt, aztán azt is kivárta, hogy munkát keressen, beindítsa a karrierjét. Megszületett a Boldizsár, mindketten akarták, és közösen döntöttek, hogy az anyja marad otthon vele. És most cseréltek. Most az asszony tanul, ő dolgozik, és gondoskodik hétközben a gyerekről. Én megértem, valahol tisztelem is ezt a nőt, aki ilyen kőkeményen betartatja a megállapodást. Csak ne legyen baj belőle. Mert azért lássuk be, nem ez a normális.

…

Barbikám, minden rendben? Úgy elgondolkodtál…

mert vétkeztem. Tettben, szóban, gondolatban.

Szép életem volt, irigylésre méltó. Szép lesz a temetésem is. Elmondják majd, hogy teljes életet éltem, és milyen kár, hogy Isten akaratából ilyen rövid idő adatott. Méltatni fogják a példás feleséget, családanyát, az egyházközösség megbecsült tagját, a hospice ház létrehozóját, és legodaadóbb, legszorgalmasabb munkását. Csak én tudom, hogy nem EZ vagyok. Ez valaki más, akit magam előtt hordtam egész életemben. Viseltem az arcát, a testét, mozgattam, iskolába jártam, feleség lettem vele együtt, kihordtam a gyerekeit, a térdeire ereszkedtem a templomban, pelenkáztam, vacsorát főztem, írtam, gesztikuláltam, és simogattam a kezeivel. És ez a valaki élte helyettem az életemet… Nehéz ezt hangosan kimondanom, még most is, önnek is. Hetente hallgatta a gyónásomat, apró vétkeket soroltam, türelmetlenséget, kis mulasztásokat, egy-egy káromkodást, megbocsátható önzést. De sosem beszéltem arról, ami egész életemben kínzott: hogy valami elmaradt, valami nem történt meg velem, valamit nem kaptam meg. És még csak azt sem tudom, mi ez az állandó, tompán fájó hiányérzet. Annak a hiánya, aki lehettem volna? De hiszen én magam sem tudom, most sem, kivé akartam volna lenni. Igaz, nem tisztáztam soha magammal, hogy ezt az életet akartam-e? És lehetnék-e teljes, ha másfelé indulok? Egész életemben a választ kerestem, és még mindig csak kérdéseim vannak. De legalább ki kell mondanom, amit valójában érzek, hátha akkor sikerül letenni, elhagyni végre. Nem akarom magammal vinni.  

Régen sem volt tudatos, végiggondolt válaszom arra, mit akarok az élettől. Csak arra volt kész recept, csak azt láttam magam körül, hogy mit akar az élet éntőlem. És igyekeztem megfelelni az elvárásoknak. Kitűnően tanuló, problémamentes gyerek voltam, aztán szorgalmas, keményen dolgozó fiatal felnőtt. Voltak kapcsolataim, de valahogy soha, egyikben sem voltam jelen igazán. Hagytam sodortatni magam ezekkel a mintha-szerelmekkel hónapokig, évekig, és azzal áltattam magam, hogy én is akartam, én is alakítom, rajtam is múlik. Pedig csak reagáltam arra, hogy kiválasztottak, a kívánásra, az engem akarásra. És közben vártam, hogy egyszer csak eljön az egyetlen, a nekem rendelt, a teljesség maga, aki mellett végre nem egy várakozó kérdőjel leszek, aki hozzám teszi majd azt, amitől én én leszek, maradéktalanul, kétely nélkül. Mert semmi más nem adott választ. Csak ez volt már hátra, túl a Biblián, számtalan ezoterikus és szépirodalmi könyvön, családállításon, drámapszichológián. Mert minden hallott vagy olvasott válasz újabb kérdést szült, a kérdés hiányt, ami hozzám adódott, tovább feszített... Megismertem a férjemet. Minden arra mutatott, afelé tolt, hogy fogadjam el őt feleletként, a szüleim, a korom, a „kitaposott út”, amire őrültség lenne nem rálépnem, hiszen mi egyebet várhatnék az élettől? Elhittem, mert el akartam hinni, hogy jó lesz ez nekem, és tényleg jó is volt, mert átmenetileg elmosta azt a nehéz érzést, hogy nem általam történnek a dolgok, hanem csak velem, hiszen most én döntöttem, én mondtam ki az igent, én hordtam ki a gyerekeimet, én maradtam otthon velük. Én döntöttem úgy, hogy nem megyek vissza dolgozni, a háztartással, gyerekneveléssel foglalkozom, és mindenki szerencsésnek tartott, hogy megtehetem. És évek teltek el így, a családdal, állandó készenléttel letakart szégyennel, hogy őrült vagyok, lelketlen, javíthatatlanul elromlott, mert bennem semmi nem változott, ugyanaz a szomjúság gyötör, ami mindig, a családomat, az irigyelt életemet nem a boldogság forrásának látom, hanem akadálynak, mert folyton túlnézek rajtuk, nem őket látom, hanem azt, hogy takarják a képet, miattuk nem látom majd meg az érkezését a… nem tudom, minek. Ma sem tudom.

Az én életemben nem voltak nagy relevációk, és nem történtek tragédiák. Mindig féltettem a szeretteimet, ugyanakkor kívántam is, hogy történjen már végre valami, ami kimozdít ebből a végtelen, lebénító várakozásból. És embertelennek érzem magam, amiért… gondolkodás nélkül lemondanék róluk a válaszért, hogy ki vagyok én, és milyen életet kellett volna élnem? Ezért is alapítottam a hospice házat, reméltem, hogy a menni készülők talán többet tudnak már, de ha ők nem, akkor a körülöttük lebegő Szentlélek, a szellemek, a nagy Manitu, akárki. De nem kaptam se választ, se útmutatást, se lélekemelő, méltóságteljes távozásokat. Kérdéseket kaptam csak, félelmet, önigazolást, nyílt vagy burkolt szemrehányást, amiért tovább élek, mint ők, görbült ujjakkal kapaszkodást még egy napért, még egy lélegzetért. Aztán hazamentem a családomhoz, a vacsorát megfőző férjemhez, viszonoztam az ölelését, megpusziltam a gyerekeimet, akik szépek, okosak, imádnak engem, önjárók, céltudatosak és jól neveltek, és azon gondolkodtam: hogyan nőttek fel, ki formálta őket ilyenné? Mert esküszöm, nem én voltam. Nem lehettem, hiszen nem voltam itt. A lelkem biztosan nem. És hogyan, mivel érdemeltem ki a férfit, aki előbbre valónak tart saját magánál, aki teljes szívéből szeret, és akinek én is azt mondom, szeretem, a hazugságtól keserűvé vált nyállal, mosolyogva, és magamtól viszolyogva? De erről nem beszélhettem, nekik nem, és senkinek sem, mert őrültnek nyilvánítottak volna, teljes joggal, hiszen a család az élet értelme, ezt harsogja minden, a könyvek, a filmek, a reklámok, az anyám, az egyház. És ha körülnéztem, csupa elégedett, vagy legalább annak látszó embert láttam. Irigyeltem őket, és kutattam, vajon mit tesznek jobban, másképp, mint én? Még a szegények, elesettek, nyomorékok is megküzdenek valahogy a hiánnyal, hogy még élhető élet sem jutott nekik. Mert úgy tűnt, mindenki a helyén van, és oda tartozónak érzi is magát. Engem kivéve. Olyan az egész, mintha egy filmben játszanék, amit nem én írtam, nem én rendeztem. Valaki beleírt a forgatókönyvbe, ott vagyok minden sorban, minden jelenetben, körülöttem a többi karakter teszi a dolgát, kérdez és reagál, beszorít és nem ereszt. Hiába akarnám látni, mi van a lapon túl, nem mehetek oda, mert valaki már meghatározta, mi az én szerepem, az én szövegem… És mert valahol, valamikor elmulasztottam a castingot, hogy kiderüljön: nem tudom ezt a szerepet átélni, kitölteni, azonosulni vele.

Az, amim van, nem pótolja azt, ami nincs. Ez fáj a legjobban. Hogy nem élhettem meg az életemet. Tettem a dolgomat, lökdöstem előre a napokat, de mindig a következő napot vártam, mindig a jövőt fürkésztem, hátha holnap, jövőre megtörténik az, amitől végre magamra ébredek, azonos leszek magammal. Ezt ígérte a vallás, a házasság, a gyerekeim, a közösségi életem, a munkám. De egyik sem adta meg. És furdal a lelkiismeret, mert most sem a családomat fáj itthagynom, hanem a lehetőséget. Mert még mindig azt érzem, hogy megtörténhet, meg kellene történnie, mert adós maradt az életem… velem. Nevetséges, nem? A testem haldoklik, de a lelkem még mindig vár.

Oldozzon fel, Atyám, mert vétkeztem. Az lett volna a feladatom, hogy meg- és átéljem azt, amiért megszülettem, beteljesítsem a sorsomat, és nyugodt szívvel fogadjam a halált, hogy felajánljam a Teremtőnek a teljességet, amivé lettem. De mindaz, amit felajánlhatok, ha átérek, az a most már visszavonhatatlan, kezeletlen hiány. A lyuk a lelkemen.

Február

Győztem! Győztem, érted!? Vége van, enyém a gyerek, enyém a ház, ééééééés, egy büdös kanyi tartásdíjat nem fizetek! Jogerősen, vazze! Mindjárt mesélek, csak hozok egy unicum-sört, ma ünnepelünk! Lepetézel, ha elmesélem, mi volt a tárgyaláson! … Na, egészségedre, öcsém! Mondom már, mondom, jól van. Na, tudod, ma volt a második válóperes tárgyalás, meséltem, hogy az Erika úgy adta be, hogy nem volt megegyezés, mert én mondtam azonnal, hogy te akarsz válni, bazmeg, akkor indokold meg, hogy miért is. Meg azt is, hogy mindent akart, a házat, gyerektartást, meg kéthetente láthatás, meg faszom, tudod, meg amit Móricka elképzel. Persze ügyvédre már nem telt neki, mert azonnal lefogtam a pénzt, csak annyit adtam, ami a kajára elég, érted, én nem kellek, de a pénzem kéne, mi? Velem meg jött a doktor Kovács, nem mondom, húzós az ára, de minden fillért megér, egy igazi Terminátor. Készült is nagyon a tárgyalásra, előtte átbeszéltük a stratégiát, mert ugye az első csak formalitás, felveszik az adatokat, meg felolvassák a keresetet, oszt csá, mehetsz haza, majd három hónap múlva lesz megint tárgyalás, hátha meggondolod magad addig. Hát én bekeményítettem addig is, gondolhatod! Lóvé nyista, késő este mentem csak haza, vagy egyáltalán nem, volt kinél eltölteni az időt, tudod, hehe, addig is gondolkodhat az asszony, hogy mit veszít velem. Mert figyeljél, öcsém, én hazatoltam a lóvét, gondoskodtam róluk, érted, az Erika meg otthon hízlalta a valagát, amíg a gyerek hároméves nem lett, aztán ment óvodába, szóval napközben nem volt rá gond, visszament dolgozni az önkormányzathoz, délután négykor szabadult, ment a gyerekért, bevásárolt, meg vacsorát főzött. Ez volt a dolga, semmi más. Mondd már meg nekem, mi olyan kurva nehéz ebben, hogy állandóan nyafogni kell, hogy ő ezt nem bírja, és segítsek be én is a háztartásba? Mikor a legeslegelején megmondtam, hogy én nem mosogatok, nem takarítok, mert nem! Én dolgozok, keményen melózok minden nap, nehogy már tizenkét óra meló után odaálljak még mosogatni meg porszívózni?! Ment volna hozzá valami papucshoz, ha erre vágyik, hát nem? De majd rájön, ne félj, hamarosan, ha megpróbál a dagadt, narancsbőrös seggével új pasit fogni, haha. Na, szóval a doktor Kovács nagyon készült a tárgyalásra, már az elsőn beadta a viszontkeresetet, tudod, hogy az Erikával szemben meg mit követelek én. Benne volt minden, a ház, a kocsi, a megtakarítás, a gyerekfelügyelet. Érted, ha már birkózunk, csináljuk rendesen! Aztán nem kellett harcolni semmit, mert az Erika a tárgyalás elején benyögte, hogy ő visszavonja a keresetét, csak annyit kér, hogy a közös vagyonról lemondás fejében ne kelljen tartásdíjat fizetnie. Elfogadtam, naná, kinek kell az a szaros húszezer forint, ami a fizetése húsz százaléka? Ezt add össze, öcsém! Mindenbe belement, érted?, mindenbe, enyém a gyerek, a ház, a kocsi, minden közös ingó vagyon. A ruháit viheti, oszt jónapot. Kéthetente láthatja a Danikát, hétvégén, még az is benne van az ítéletben, hogy hánytól hányig. Nem mondom, hullott is a könnye rendesen, majdnem meg is sajnáltam. Még a bírónő is kérdezte, hogy jól meggondolta-e, mert nem térhet el majd a láthatástól később se, és ha most nem akar semmit a közös vagyonból, később se gondolhatja meg magát. De csak annyit mondott szipogva, hogy nálam jobb helyen lesz a gyerek, mert nekem jóval magasabb a fizetésem, fenn tudom tartani a házat, el tudom tartani a gyereket, ő meg a tisztviselői fizetéséből biztosan nem. Hát így járt. Maradt volna a seggén békében. Szerinted hol talál még egy olyan férjet, aki minden nap hazamegy?! … Jaj, öcsém, te egy házicipő vagy, röhögünk is rajtad mindig, hogy nyalod az asszony seggét, aztán mi hasznod van belőle? Menjél már a munkamegosztásoddal te is. … Mi az, hogy gyerekkel nehéz lesz asszonyt találni? Hülye vagy, hát nézzél már rám! 35 vagyok, jóképű, heti háromszor gyúrok, egészséges vagyok, pénzem is van, hát nehogy már ne akadjon minden ujjamra nő?!

Március

Szevasz, öcsém! Mi a pálya? … Maradok az Unicum-sörnél, köszi! … Megvagyok. Nem könnyű, tudod, faszom se gondolta, hogy ennyit kell szervezni, hogy működjenek a dolgok. Most van egy kiscsaj, aki heti hatezerért elhozza a Danikát a suliból, meg leül vele tanulni, amíg haza nem érek. Meg a szomszéd Erzsike néni bevállalta a takarítást, az is ötezer hetente. Gondolkodom, hogy lefelezem, mert egyrészt így sok ez a mani, meg aztán nem is csinálunk annyi koszt most már, hogy száraz idő van. Mert a Danika a hóból is úgy ment végig a fehér kövön a nappaliig, hogy le se vette a csizmáját, hiába ordítottam vele. Gyerek még, na, hát ez van. Szóval kell a segítség, egyedül nem bírnám. Meg aztán állandóan fejben kell tartani, hogy mi van a hűtőben, mi fogyott ki, merthogy a gyerek eszik a suliban főtt ételt, de én napközben száraz kaján élek, nekem kell valami tartalmas este. A kifőzdéből hordom haza a kaját, de a gyerek nem eszi, aztán meg nyafog, hogy éhes. Étterembe meg nem mehetünk minden nap, a gatyámat is otthagynám. Szóval kell valami felvágott is estére neki, meg joghurt, azt szereti nagyon. De már másnap nem eszi meg ugyanazt a szalámit, vagy a virslit. Péksüteményt veszek neki reggelente suliba menet, vagy pizzát, de az is egy tortúra, hogy odaérjünk egyáltalán negyed nyolcra, mert nem öltözik, rá kell imádkozni a ruhát, hiába mondom, hogy nekem is be kell érni a munkahelyemre, leszarja. Agyamra megy, komolyan mondom. Már csak heti egyszer jutok el gyúrni, tudod, a kiscsaj max este hétig van, muszáj addigra hazaérnem, mégse maradhat a nyolc éves gyerek egyedül a lakásban. Hát, ez van.

Április

Unicum-sör, ja. … Megvagyunk. Danika is, persze. Bevették a focicsapatba a suliban, hetente kétszer edzésre jár. Örültem neki, mert így legalább ezen a két napon tudok túlórázni. Mert anélkül szabad szemmel már alig látom a fizetésemet. Lemondtam Erzsike nénit, meg a kiscsajt is, nem lehet ezt bírni anyagilag egy fizetésből. A csekkek meg jönnek, lassan az is pénzbe kerül, ha levegőt veszel. Danika influenzás volt múlt héten, otthon kellett vele maradnom, annyival kevesebb lesz a jövő havi fizum, de a gyógyszertárban otthagytam nyolcezer forintot, öcsém! És ez a támogatott gyógyszer ára, bazmeg! Én meg ugyanolyan betegen mehettem dolgozni utána, mert persze rámkente a takonykórt. … A Heni lelépett, kiment Angliába recepciósnak valami szállodába, ahelyett, hogy beleült volna a készbe. Pedig amíg az Erikával éltem, állandóan azért nyúzott, hogy váljak már el. A Mari meg azt mondta, hogy ő nem is akart soha gyereket, más kölykét meg biztos nem fogja nevelni. Volt néhány randim a társkeresőről, de azok nem férjet akarnak, hanem vacsorát, színházat, meg utazgatni, meg kötöttségek nélküli szexet. Most mondd meg, öcsém, mi van ezekkel a picsákkal? Nem vágynak ezek családra?

Május

Tudom, hogy szarul nézek ki, kösz, bazmeg. Szerinted mi a faszomra van nekem időm, öcsém? Mégis mikor menjek edzőterembe? Hát én viszem a gyereket reggel suliba, és én megyek érte délután. … Szerinted hogy engedjem el egyedül, bazmeg, mikor úgy lép le a zebrára, hogy közben a madarakat nézegeti a feje fölött? Agyamra megy. Este kilenckor szól, hogy holnapra kell egy matekfüzet, mert betelt. Honnan a picsából varázsoljak matekfüzetet este kilenckor?! Tele van az ellenőrzője beírással, mert mindig kifelejt valami a táskájából, vagy a tornacuccát hagyja otthon, vagy azt felejti el közölni, hogy másnap ünneplőben kell menni. Ha nem nézek rá a füzeteire, simán elsunnyogja a házi feladatot. Állandóan megy a mosógép, mert amit levet, azt nem veszi fel még egyszer. Mondtam is neki, mi vagyok én szerinted, mosómedve? Hétfőn meg kikapcsolták az áramot, bazmeg. Azt se tudom, hová tettem azt a szaros csekket. … Igen, most már én is tudom, hogy hatvan nap után kapcsolják ki, vazze! Mehettem be oda is rohanva, mert az összes ilyen rohadt ügyfélszolgálat legfeljebb hatig van nyitva. Hát mit gondolnak ezek, hogy mindenki nyugdíjas, vagy szabadságon van? Ott meg mondja pikírten az ügyintéző picsa, hogy két felszólítást is küldtek. Tényleg jött valami, de kinek van kedve meló után még a gyerekkel együtt postára menni? Örülök, ha este tízkor letehetem a seggem a tévé elé! A melóhelyen is feszkó van, mert a gyerek miatt nem tudok túlórát vállalni, így is ő marad utolsónak a napköziben. Elegem van, érted? Nem lehet ezt bírni! Be is rúgok végre, úgyis anyás hétvége van. … Erika? Jól van, úgy látom. Beszélgettünk kicsit, mikor jött a gyerekért. Mondta, hogy két állása van, meg összeköltözött egy kolléganőjével, ketten fizetik az albit, így egész jól kijön a pénzéből. Tényleg jól néz ki. Látszik, hogy fodrász lőtte be a séróját, és műkörme van. Sokat fogyott, majdnem olyan, mint lánykorában volt, még a szülés előtt. Kérdeztem tőle, hogy nem akarná-e visszacsinálni ezt a dolgot, merthogy én nyitott lennék rá, neki meg biztosan hiányzik a gyerek, hát egy hónapban csak négy napot látja. Tudod, mit mondott? Hogy tényleg nagyon nehéz volt eleinte, de mostanra megszokta, hogy van pénze, szabadideje, függetlensége. És volt pofája azt mondani, hogy én akartam ezt a leosztást, ő megfizette az árát, hát akkor csináljam! Meg azt, hogy ez a hétvégi kipihent és jófej anyaság a legjobb dolog a világon.

Június

Szeva, öcsém. Nem maradok, csak lehúzok gyorsan egy kombót, aztán rohanok haza, mert a feje tetején áll a ház. Muszáj ma kiganézni, amíg Danika nincs itthon, mert holnap meg megyek anyámhoz a kórházba. Ez is a legjobbkor jön, hogy leesik a lábáról szegénykém. … Nem tudom, mi lesz vele, eddig próbálkoztak a kemoval, de nem vált be. Amíg Erika volt, ő járt be hozzá látogatni, vitt neki kaját, meg olvasni valót, meg néha kitakarította a lakását is. Fogalmam sincs, mi lesz, ha hazaadják a kórházból, és nem tudja már majd ellátni magát. Nem maradhatok ki a melóból, hogy ápoljam, már így is alig bírom fizetni a jelzálogot, meg a kocsi törlesztőjét. Nézegettem a neten ilyen idősotthonokat, ahol ápolás is van, de bazmeg, ha oda be akarnám nyomni, el kéne adnom a házat! Komolyan mondom, nem tudom, hogy gondolják, hogy egy csonka családban egy beteg rokon gondozását hogy a faszomba lehet megoldani?! Ott persze könnyű, ahol van feleség, de az enyém lelépett, bazmeg, és boldog, hát látom, ordít róla, hogy neki ez így kurvára megfelel, én meg megyek tönkre, hogy helytálljak minden nap a melóban, a gyereknek is mindene meglegyen, aki mellesleg egy hálátlan kis dög, az anyjáról imádattal beszél, otthon meg mindent fikáz, semmi nem jó neki, meg vonyít állandóan, hogy kirándulni akar, meg étteremben enni, meg ájmeksz moziba menni, mint az anyjánál. Hát szarom én a pénzt?! … Te meg mi a faszt vigyorogsz, mikor engem szétbasz az ideg?!

Megjöttem, Drágám! Hogy telt a napod? Az enyém remek volt. Tetszik az új frizurám? És a körmeim? Kipróbáltam azt az új szépségszalont, tudod, ami nemrég nyitott a körúton. Nem olcsó, de megéri az árát. A fodrász is nagyon ügyes, a körmös meg zseniális. Nézd, milyen puha lett a bőröm, pedig olyan száraz volt mindig, mint a pergamen. Valami saját keverésű pakolást tett rá. És azt mondta, ha tartós eredményt akarok, minden héten meg kell ismételni. Rászánom azt a pénzt, elvégre telik rá. Figyeled, milyen hamar megszoktam, hogy nem kell kuporgatnom, csekkekkel sakkoznom, silány kaját vennem? Ha megnézem a régi képeimet, mintha nem is én lennék, te! Nyúzott voltam, beesett szemű, a hajam évek óta nem látott fodrászt, a körmeimet meg tövig rágtam. És a ruháim, istenem! Emlékszel a tavalyi karácsonyra? A turkálóban vett rénszarvas mintás piros pulóverre, meg a túl rövid fekete nadrágra, aminek a szára a bokám fölött lengett? Azt mondtad, úgy nézek ki, mint egy piros-fekete lufi. Hát igen, kicsit elhagytam magam, belátom. Csak az evés okozott örömöt, a sütemények édessége, a zsíros-fűszeres húsok, a szaftos pörkölt, a sajtos-tejfölös lángos. Nehéz is volt átállni a másfajta étrendre, de te is látod, hogy megérte. Két XL helyett M a méretem, és tartom is a súlyomat, mert a személyi edzőm azt is meglátja rajtam, ha titokban elnassolok egy bonbont. Nem hittem volna, hogy csak fél évbe telik, és én leszek az a nő, aki bármelyik butikban megkapja a kiszemelt ruhát a méretében. Azt is milyen hamar megszoktam, hogy hetente kozmetikus ápolja az arcomat, pedig te tudod, milyen nehezen viseltem, ha idegen ért hozzám. Bár a te érintésedet is nehezen viseltem, igaz, Drágám? Például a jobb és bal öklödet, a talpadat, a térdedet. Na, átöltözöm, elpakolom a vásárolt holmit, aztán visszatérek hozzád, jó?

…

Na, itt vagyok, Drágám. Nem tudok betelni vele, hogy lemosom a sminket, mégis szép és egyenletes a bőröm. Az a lézeres kezelés csodát tett velem. Emlékszel? Itt a járomcsontomon volt az a csúnya folt, ami nem múlt el azután sem, hogy a törés begyógyult. Úgy nézett ki ott a bőröm, mint a megrepedt tükör, a középponttól kifelé futottak a vörös vonalak. Olcsó púderrel próbáltam takargatni évekig, aztán feladtam, és ha rákérdeztek, azt mondtam, rozacea. A kórházban hallottam, mielőtt hazaengedtek, a nővér mondta, hogy arra emlékezteti a foltom. Ma már tudom, mit jelent a szó, utánaolvastam az interneten. Mert van ám internetem, és akkora tévém, hogy beborítja a fél falat a nappaliban. Jut eszembe, nem is láttad még a lakást. Gyere, felemellek és körbeviszlek, hogy lásd, hol élek, és hol fogsz te is élni velem. Ez itt a hall. Ez egy olyan előszobaszerűség, fogassal, ülőpaddal, és akkora beépített szekrénnyel, amit sosem fogok tudni megtölteni. Balra fordulunk, itt a kis folyosóról nyílik a hálószobám. Ugye, szép? Mindig is szerelmese voltam a fehér és a lila színnek, de te sosem engedted, hogy bármit átfessek a házadban, vagy áthúzassam a bútoraidat. Azt mondtad, ott minden a tiéd, én takarítsam és vigyázzak rá, de ne akarjam megváltoztatni. A hálószobától balra van a nagyobbik fürdőszoba. Tetszik a sarokkád, a talpas mosdókagyló, és a tükörfal? Azt szoktam meg a legnehezebben, mert tudod, ha belenézek, néha még mindig azt a formátlan, kövér nőt látom, aki melletted voltam. Olyankor elkapom a tekintetem a tükörről, de aztán ráveszem magam, hogy ismét odanézzek, és azt lássam, akivé változtam. Visszamegyünk az előszobába, innen nyílik a konyha. Meglepődtél, ugye, hogy milyen kicsi? De nekem elég. Van benne indukciós főzőlap, profi sütő, mosogatógép, hűtő. Mióta másképp étkezem, a főzéshez sem kell sok előkészület és nagy hely. Már régen nem eszem pörköltet, fasírtot, töltött káposztát, gulyáslevest, és a többi hagyományos kaját, amiket neked főztem. Meglepődsz majd, ha meglátod, milyen gyorsan elkészülök a vacsorámmal, és elég lesz hozzá egy serpenyő. Ez itt a nappali. A sarokban az üvegasztal az íróasztal, rajta a laptopom. Kényelmes ülőgarnitúrám van, vastag szőnyegeim, és látod, milyen sok könyvem? Minden este olvasok elalvás előtt. A házadban csak az anyád néhány könyve porosodott a polcon, azokat olvashattam, mert sosem engedted, hogy vásároljak. Most épp egy novellás kötetet olvasok, Meghökkentő mesék a címe. Röhögnöm kell, mert a mi mesénk is épp olyan meghökkentő, mint ezek a novellák, ugye, Drágám? Most egy kicsit leteszlek ide a kanapéra, amíg megcsinálom a vacsorámat. Hamarosan jövök, addig nézd a tévét.

…

Megjöttem, Drágám. Volt valami érdekes a híradóban? Na gyere, megmutatom a vendégszobát és a fürdőszobát. Hogy tetszik? Elég nagy ugrás a tanyáról, ugye? Ez itt a főváros, annak is a belvárosa, elegáns utcákkal, tágas lakásokkal, jól szituált lakókkal. És én is egy vagyok közülük. Van munkahelyem, fizetésem, kollégáim, sőt, barátnőim is. Együtt járunk moziba, színházba, kirándulni, vásárolni. Kedden és csütörtökön edzőterembe járok, hétfőn és szerdán angolra. Imádom azt a felszabadultságot, hogy magam oszthatom be az időmet, a tennivalóimat, a pénzemet. Ja, azt már nem kell beosztani. Akkor is elég lenne életem végéig, ha soha többé egy órát sem dolgoznék. De annyi év bezártság és szótlanság után, amikor csak téged láttalak, jó újra emberek között lenni, feladatokat kapni és megoldani. Tudom, sosem tartottad sokra az eszemet, de meg kell mondjam, elismerik a munkámat, és megbecsülnek. Épp ma reggel landolt a bankszámlámon egy csinos összeg a fizetésemen felül. Velencébe megyünk belőle a csajokkal, a Karneválra.

És akkor most itt az idő, hogy mindezt megköszönjem neked. Igen, jól hallottad, Neked.

Köszönöm, hogy azon a novemberi estén kizavartál a zuhogó esőbe, hogy bort hozzak a vegyesboltból. Mert akkor beszélt rá a tulaj Dezső, hogy vegyek egy lottószelvényt, és töltsem is ki. Tudod, milyen számokat játszottam meg? Az életkoromat, a kórházban töltött napjaim számát, a házad alapterületét négyzetméterben, amiben a foglyod voltam, a lépések számát a boltig, és az elvetélt gyerekeim számát. Eszembe sem jutott, hogy nyerhetek, csak szabadulni akartam Dezsőtől, mert tudtam, számon tartod az időt, és ha egy percet is kések, a tenyereddel nézhetek szembe. Emlékszem a szombat estére, amikor lerogytam a tévé elé, és bekapcsoltam, épp a lottósorsolásra. Nem is figyeltem a műsorra, mert azon gondolkoztam, mindent elvégeztem-e a házban, a veteményesben, az ólakban. Mindig rettegtem attól, hogy valami mulasztáson kapsz, mert aljasul találékony voltál a büntetésben. Például amikor a jobb kezedet emelted ütésre, mégis a ballal sújtottál a fülemre, beszakítva a dobhártyámat. Aztán, ahogy leellenőriztem gondolatban a napi rutinomat, elengedtem magam, hátradőltem, és megláttam az öt számot a képernyőn. Emlékszem, olyan lassan emelkedtem fel, és mentem a szekrényig megnézni a kabátom zsebébe gyűrt szelvényt, mintha ólomcipőben járnék. Aztán csak álltam a nyitott szekrényajtónál, öt percig, vagy félóráig, fogalmam sincs. Azon gondolkoztam, hogyan közöljem veled a hírt, hogy gazdagok lettünk? És hogy vajon rávehetnélek-e, hogy elváljunk, és hagyd meg nekem a pénzt felét? Vagy hogyan szökhetnék meg tőled úgy a rám eső résszel, hogy sose találj rám? Akkor tértem magamhoz, amikor meghallottam a motorzúgást. Visszatettem a szelvényt a kabátomba, becsuktam a szekrényajtót, és visszaültem a tévé elé. Összerezzentem az erőteljes kopogástól a bejárati ajtón, hiszen téged vártalak haza a sörözőből, az ismerős kulcszörgésre számítottam, az alkoholbűzre, a meztelen tested izzadtságszagára, az ismerős, hasító fájdalomra a lágyékomban, a megkönnyebbülésre, amikor felhangzik a horkolásod. Helyetted két rendőr és a körzeti megbízott állt a küszöbön, a halálhíreddel. Emlékszem, milyen erővel tört fel belőlem a sírás, amit a rendőrök nyilván a gyász jelének láttak. Csak én tudtam, hogy a mérhetetlen megkönnyebbülés és öröm könnyeit sírom el éppen. Hálás vagyok a körzeti megbízottnak, aki városszerte mesélte az én mély fájdalmamat. Ennek köszönhettem, hogy a temetésed után szélsebesen eladhattam a tanyát, a nyertes szelvényt pedig már Pesten váltottam be, távol a figyelő szemektől, az összetört szívű asszony legendáját hagyva a szülővárosomra.

Köszönöm, hogy sosem engedted, hogy barátaim legyenek, ha már családom nem volt. Így nem hiányozhatok senkinek a régi életemből, nincs, aki utánam nyúljon, emlékeztessen rá.

Köszönöm, hogy kiölted belőlem a bizalmat. Többé nem fordul elő, hogy a lelkemet, a jólétemet, az egészségemet egy férfi kezébe adom. Látod, hordom a gyűrűt. Sosem veszem le. Nem esik nehezemre eljátszani a sebzett szívű özvegyet, aki élete szerelmét veszítette el. Érdekes, nem? Holtodban az lettél, ami életedben sosem voltál: a védőpajzsom, a biztos hátterem.

Köszönöm, hogy gyenge volt az örökítő anyagod. Bár az is lehet, hogy tényleg én voltam haszontalan, meddő tehén, ahogy gyakran neveztél. Így csak az enyém a hátralévő életem. Úgy élem, ahogy akarom, szabadon.

És most felteszlek arra a szögre, ahol lógni fogsz a szép új keretedben. Gondosan választottam ki a helyet neked. Innen beláthatod szinte az egész lakást. És jól hallhatod a hangomat. Sokat fogok beszélni hozzád. Nem azért, mert magányos vagyok. Az melletted voltam. Hanem azért, mert minden szabadon töltött nap, minden sikerélmény, minden utazás, amit elmesélek neked, emlékeztet majd arra, miből szabadultam, és mire nem szabad vágynom soha többé. Te óvsz a kísértéstől most és mindörökké. Ámen.

Tudatosan ülök a földön, a jéghideg kőburkolaton, pedig a négyrét hajtott kartondobozon is átsüt a hidege, beszivárog a csontjaimba, elzsibbasztja a gerincemet. Mégis könnyebb így nekem is, a járókelőknek is. Átnézhetnek a fejem fölött, a tekintetem nem ütközik az övékbe. Nem nézek rájuk, nem fürkészem az arcukat. Eleinte a szemükbe néztem, szóltam hozzájuk, kértem a segítségüket. Ma már tudom, indulatot kelt a szavam, a létezésem megnyilvánulása. Ha egyenesen rájuk nézek, hozzájuk szólok, láthatóvá és hallhatóvá teszem a nyomoromat, úgy érzik, felelőssé teszem őket a napi túlélésemért, és elvárom, hogy fizessék meg az árát. Ettől a közönyösek ellenségesek lesznek, de a jótét lelkek is bezárulnak. Az empatikusokban pedig a félelmet ébreszti fel, éppen mert könnyen el tudják képzelni, hogy akár ők is a sorsomra juthatnak. Nem magamtól jöttem rá erre, a Professzor tanítása ez is. Ahogy a melegedők, az ingyen étel és az olcsó szesz forrásainak címei, a nem zárt társasházi padlások és le nem lakatolt kazánházak térképe. Az én örökségem lett, miután megölték.

Évek óta egyszerre vagyok látható és láthatatlan, ahogyan ő tanította. A fal mellett ülök, felhúzott térdeim alatt elfér a műanyag szatyor, kezeimet a térdemre fektetem, a Fedél Nélkül újságot a lábszáramra, címlapjával kifelé. Sosem kéri senki, nem kell attól félnem, hogy egyszer ki kell adjam a kezemből az adományért cserébe az egyetlen példányt. Az én műanyag poharamba mégis sűrűbben hullik a forint, mint a többiekébe az aluljáróban. A néma ruhakupac, aki vagyok, nem kihívó, nem irritáló, nem kelt bűntudatot, nem támaszt elvárást. Tereptárgy, mint a tartóoszlopok, vagy a kukák. És épp ezért tolerálhatóbb, mint a hangos segélykérések, vagy a direkt üzenetű kartontáblák. Az újságom címlapja egyértelművé teszi a helyzetemet, a némaságom és lehajtott fejem nem kér, nem vár, csak elfogad. Én vagyok Talantelen, ahogy a Professzor nevezett, a hajléktalan és reménytelen szavakból képezve a becenevemet. Egy eleven fosztóképző.

Nemsokára beindul a reggeli csúcsforgalom, kezdhetem a Lábtotót. Ez is az ő találmánya. Két hétig ült mellettem a földön az aluljáróban, egy sámlin, mert az izületei nem bírták a kő hidegét. Az ő útmutatása szerint hajtottam le úgy a fejemet, hogy térdig lássam a közlekedő embereket. Az első napon rám bízta, hogy megsaccoljam, kitől kapok adományt. Ahogy a totóban, három részre osztotta a találatokat: a szinte biztos az 1, a soha a 2, és a talán az X. Pocsék találati arányt értem el. Azt hittem akkor még, hogy a drága, hibátlan bőrcipő könnyebben ad, mint a félretaposott sarkú, kopott kínai, vagy a repedtre használt edzőcipő. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az összes fényes, makulamentes cipő kettest kapott, akár férfi-, akár női lábat hordozott. Ugyanide kerültek az edzőcipők is, ha nagyobb volt a méretük harmincnyolcasnál. Az egyesbe kerültek az olcsó, jó állapotú vagy már kopott kínaiak, lapos vagy magas sarokkal. Az együttérzés nőnemű és alsó középosztálybeli, mondta a Professzor, és igaza volt. A második héten már kilencven százalékos volt a találati arányom. Azt gondoltam, abbahagyhatom a játékot, kissé untam is már. A Professzor azonban megesketett, hogy minden nap játszani fogom. Azt mondta, most még nem érthetem, de a tippelés, az eredmény jegyzése a fejemben, a kategorizálás, és a játék továbbfejlesztése segít majd, hogy ne tompuljak el végképp. Hogy mindig emlékezzek magamra.

Az első továbbfejlesztés a Kivétel Esete volt, amikor a 2-es oszlopba sorolt lábbeli tulajdonosa pénzt dobott a poharamba. Akkor fel kellett emelnem a fejemet, és megnézni az illetőt, mert a játék ilyenkor annak a kitalálásáról szólt, vajon mi motiválta arra, hogy túllépjen a kategóriáján. A karácsonyi motívumokkal díszített zacskókat cipelő, aktatáskáját a csomagok mellé fogó, a zsebéből kimarkolt aprót számolatlanul a poharamba öntő harmincas fiatalember az én verziómban a kényelmes, meleg otthonába hazasiető, a családját megajándékozó kisgyerekes apa volt, akinek túlcsordult a lelke a szeretet ünnepétől, és ebből jutott nekem is. Még az otthonát is részletesen le tudtam írni, mert a fejemben maradt egy kép egy régen látott filmből, ahol a lakás épp olyan volt, amire valaha vágytam. A Professzor figyelmesen végighallgatott, aztán elmondta a saját meséjét, amiben a fiatalember aktatáskájában a munkahelye széfjében őrzött milliók szorongtak, a díszes zacskókban pedig mindaz a holmi, aminek a megvételével nem tudott várni. Ma éjszaka pedig az autójával elhagyja a határt, hogy az első országban vonatra szálljon, és örökre eltűnjön szem elől. A Professzor történeteiben a csupa feketébe öltözött, sápadt kamaszok kettős életet élő, éjjelente vadászó vérszívó vámpírok voltak, a drága bundába burkolózó, büszke tartású nő napszemüvege lila-fekete monoklit takart, a testét melegítő szőrme árát; az izompólós, nyakig tetovált, vad tekintetű behemót esténként romantikus regényeket olvasott a nagymama füles foteljében, ölében a macskájával; lyukas harisnyát és gombától sárga, töredezett körmöket rejtett a címlapszép lány drága körömcipője; az aszimmetrikus arcú, vagy csúnya emberek idegenek voltak, a Földön rejtőző, saját bolygójukról száműzött lények.

Elképesztett a fantáziája, és a képessége a másként látásra. Emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor egyszer azt mondta, nézzem meg alaposan az aluljárót átszelő embereket, és tippeljek: ha most következne be az Apokalipszis, és megszűnne körülöttük a lakás, a fűtés, az élelmiszer utánpótlás biztonsága, melyikük maradna életben, és mennyi ideig? Ők esélyesebbek-e a túlélésre, vagy én, aki hozzászoktam a fagyhoz-hőséghez a szabad ég alatt, akinek a túlélőkészlete elfér a testén, meg egy szatyorban? Ha a feje tetejére fordulna az ismert világ, vajon kik állnának az élére, és kiktől kérnének tanácsot a fennmaradáshoz? Nekem ez sosem jutott volna eszembe. Állandó agytornára késztetett, átállította az optikámat, megtöltötte az addig egyforma, számolatlan napokat színekkel, elevenséggel, játékossággal. Miatta kopott elviselhetővé a szégyen, lett megbocsátható a múltam, mesével gyógyító a jelenem.

Nem tudom, a határtalan és kreatív fantáziája tette-e, vagy alaptermészete volt, hogy soha, a lelke legmélyén sem félt senkitől. „Te lenézel engem, én átlátok rajtad.” Ez volt az utolsó mondata, mielőtt agyonverte egy csapat bedrogozott tizenéves a sztráda melletti kiserdőben, a kunyhója előtt. Az asszonya mondta el, mi történt vele, és adta át nekem a dobozt, benne a túlélés térképével és címeivel.

Előveszem a kartonpapírt, az újságot, és a műanyag poharat a szatyorból. Véget értek az ünnepek, új év van, indul a munkanap. Csikorgó, száraz hideg van, fúj a szél, egymást követő rohamai összecsattannak az aluljáróban, mini forgószeleket formáznak, megborzongatnak a hat réteg ruha alatt is. A szállón töltöttem az éjszakát, ilyen időben muszáj fedett helyen lenni, mínusz hat fok alatt semennyi takaró sem elég. A mai éjszakán is ott alszom, és mindaddig, amíg nem enyhül az idő. Nem azért vigyázok magamra, mert abban reménykedem, hogy egyszer jobb lesz. Ebben a Professzor sem hitt sohasem. Mindig azt mondta, innen nincs visszaút. De a vele töltött idő végzetesen megfertőzött gondolkodással és meseszomjjal. Mindenkiről, aki a szemem elé kerül, mesét szövök. Olyan szükséglet lett ez, mint az evés, alvás. Ez altat el este, és ébreszt fel reggel. Történeteket kerekítek a szálló tompa tekintetű, kiaszott alkoholistáiról, az aluljárón átsiető emberekről, a plakátok modelljeiről. Kívülről a lehajtott fejem látszik, a poharam, a kartondoboz a fenekem alatt. Belül színes képsorok peregnek, hangok, párbeszédek. Nincsenek falaim, munkám, családom, és már nem emlékszem rá, hogy lettek volna valaha is. Olykor a nevem is nehezen jut eszembe. Az tart itt, hogy még nem fogytam ki a képzeletemből. És azt remélem, elmúlni is úgy fogok, hogy átálmodom magam a sötétségbe.

Kezeit csókolom, drága Margitka! Ne húzza el a kezét, az udvariatlanság, egy kézcsók minden igazi hölgynek kijár egy úriembertől! A Miniszterelnök úr sem mulasztja el sohasem, és milyen jól teszi! Régimódi, lovagias gesztus, én csak helyeselni tudom! … Bizony nem olyan időket élünk már, igaza van, drága Margitka, de ez engem mély fájdalommal tölt el. Ez a mai szabadosság, erkölcstelenség, ez engem mélységesen megbotránkoztat és felháborít! Egy sarokházat kérek, és egy pohárka rozét, kedves Enikő, kisztihand. Megengedi, Margitka, hogy a társaságában fogyasszam el a desszertemet? Köszönöm. Én, kérem szépen, harmincöt évig éltem a feleségemmel, három fiúgyermeket neveltünk fel tisztességgel, becsülettel, iskoláztattuk őket, ma már mindegyik megállapodott, családos ember. Hat unokám van, és útban van a hetedik is. Remélem, lesz még több is, mert a nagy családnál nincs is nagyobb boldogság. Magának is vannak unokái, úgy tudom, Margitka. … Csak egy? És nem is akarnak többet a fiatalok? … Szerintem nagy hiba ez, kérem szépen, mert az egyke gyereket jobban kényeztetik, a széltől is óvják, nincs riválisuk a családban, akit túl akarnának szárnyalni. Kihez mérik majd magukat, ha nem állnak előttük az idősebb példaképek? Meg aztán szükségünk van jó vérből való hazafiakra, mert fogy a magyar, sajnos, megmondta a Miniszterelnök úr is. … Azért nem minden pénzkérdés, drága Margitka. Fel lehet nevelni több gyermeket tisztességgel akár minimálbérből is. … Margitka drága, jó keresztény embereknek nem azt kell számítgatniuk, hogy mennyi pénzük van a megélhetésre, hanem bízni a Mindenhatóban és az ő könyörületességében. Ahogy az írás mondja: kérjetek és megadatik! … Drága Margitka, a templomnál kolduló szerencsétlen emberek bizonyára elfordultak az Úrtól, azért nem hallgatja meg őket. … Nem, én a plébánia részére adakozok. Amúgy sem nézné jó szemmel a tisztelendő atya, ha odaszoktatnánk őket még jobban alamizsnával. Tökéletesen egyetértek vele abban, hogy bizonyos embereknek nincs helyük Isten házában, de még a környékén sem. … Hogy érti, hogy jól alszom-e? … Margitka drága, nekem nincs miért szégyenkeznem. Én az Írás szerint élek. Engem minden héten kétszer a délutáni misén talál. A két nagyobb unokámat is minden vasárnap én viszem a templomba, a reggeli misére, és a többit is én fogom majd, ha elérik azt a kort, hogy felfogják az egy igaz Isten igéit. Köszönöm, kedves Enikő, kisztihand.

...

Ön gyakorolja a vallást, Margitka? … Ne haragudjon, de ezt nem tudom értelmezni. Mi az, hogy istenhívő vallástalan? … Hát nem is tudom. Értem, amit mond, de nekem ez olyan nyakatekertnek tűnik. Hogyan hihet Istenben, és tagadhatja a vallásgyakorlás fontosságát egyszerre? A Tízparancsolat a legfontosabb útmutatás, amit az emberiség valaha is kapott, a legelső Törvény, ami határozottan megszabja az élet kereteit, kijelöli az egyes ember helyét a társadalomban, garantálja a megbocsátást és a megtisztulást a hívő ember számára. … Hogy érti, hogy épp ez a baj vele? … Persze, az ember maga felelős a saját tetteiért, természetesen. De azért mégiscsak könnyebb megküzdeni a Sátán kísértéseivel, ha olyan erős várra helyezheti át a terheit az esendő ember, mint az Úr. Az ő törvényeire támaszkodva könnyebb az embernek felismernie a maga útját, jellemes emberré fejlődni, kitartóan, keményen dolgozni, megtartani a házastársi hűségesküt egy életen át. … Nem, természetesen nem azt mondom, hogy a vallás nélkül megcsaltam volna a feleségemet, csak azt mondom, hogy így könnyebb volt ellenállni a csábításoknak. Mert azok voltak azért, ugye, hehe. Jóképű ember voltam, az egyenruhámban meg egyenesen snájdig, megfordultak utánam az asszonyok, mit tagadjam. De nem bántam meg soha, hogy az én Erzsébetemen kívül nem volt asszony az életemben, Isten nyugosztalja. Bár sokat betegeskedett szegénykém, a harmadik fiunk születése után nem sokkal hosszabb időre kórházba is került. Gyengék voltak az idegei, sajnos, és igazán soha nem is tudták kikezelni a bajából. Pedig nem volt ilyesmire példa a felmenői között, alaposan utánanéztem a családfájának, mielőtt nőül vettem. De amíg élt, becsülettel helytállt, a rosszullétei ellenére is. Számára is a család volt az első mindig, az ígéretes festőkarrierjét is feladta, hogy elláthassa a feladatait. Ma is megvannak az akvarelljei, amiket a fiúkról és rólam festett. Meghívhatom egy kávéra, Margitka drága? Enikő kedves, két eszpresszót lesz szíves, kisztihand! Jut eszembe, a minap láttam a kedves lányát, Margitka drága, összefutottunk a gyógyszertárban, és beszélgettünk pár szót. Jól értettem, hogy, hogy is mondjam csak, nincs férjnél? … Értem. Istenem, néha megtéved az ember, azért manapság a lányanyaság nem akkora skandalum, mint hajdan volt. Köszönjük, kedves Enikő, fekete és erős, mint mindig, kisztihand. Nagyon csinos a lánya, Margitka, és a barátnője is feltűnően csinos, aki vele volt a patikában. … Hogy élettárs...khrmhrm-krrrrhhm... Nem, nem, köszönöm... khrm-hmm-hmm... Jól vagyok, kedves Enikő, kisztihand. Csak cigányútra ment a kávé. Mindjárt jobban leszek, hrm-hrm...

...

Hát sok minden elfér Isten ege alatt. Jómagam azt az elvet vallom, hogy a házasság szent szövetség egy férfi és egy nő között, ahogyan a Miniszterelnök úr is mondja. Ez sajnos manapság nem törvény, csak ajánlás, de hát kinek a pap, kinek a papné, hehe...

…

Apropo, Margitka drága, ha már így összefutottunk, szóba hoznám újra a kerítés ügyét. Meghánytam-vetettem a dolgot, és arra jutottam, hogy mégiscsak szükségem van arra a földdarabra, amit a telkem megvásárlásakor nagyvonalúan átengedtem önnek, hogy ne kelljen kivágnia a gyümölcsfáit. … Igen, tudom, mit mondtam, de megváltozott a helyzet. Az unokáimnak is egyre több térre van szükségük, és a telekrendezés mégiscsak két méterrel növeli meg az én területemet, teljesen jogszerűen. Ezt bármelyik bíróság azonnal megítélné a javamra, gondolom, ebben, nincs vita közöttünk. De hogy lássa, nem vagyok kőszívű, kárpótlásul a fákért vállalom, hogy az eddigi drótkerítés helyett rendes betonalapú, fából készült kerítést csináltatok, olyat, ami biztosítja a teljes szeparáltságot. Önnek és a kedves családjának is jobb, ha zavartalanul lehetnek maguk között a kertjükben, nemde? … Örülök, hogy ezt rendezni tudtuk. A viszontlátásra, drága Margitka, mindig öröm látni, további jó egészséget, a kezét csókolom. Kisztihand, kedves Enikő!

Hellószia, meghívhatlak egy koktélra? Engedd meg, hogy bemutatkozzak, Árpád vagyok, van egy online stylist magazinom, ezért vagyok itt, tudósítok minden bemutatóról. Már egy órája bámullak, nem tudok betelni vele, milyen egzotikus szépség vagy! Mint egy fekete párduc, egy naomikempbell fénykorában. A férjeddel vagy itt a bemutatón? Vagy a barátoddal? … Vagyis szabad vagy? Hányadika is van? Beírom a naptáramba, hogy ez a szerencsenapom! Általában nem vagyok ilyen rámenős, de te egyszerűen megbabonáztál! Főleg ez után a bemutató után van szükségem egy ilyen csodás nő társaságára, mint te. … Nézd, drága, én nem vagyok rasszista, de egyszerűen nem értem, hogyan nevezhetik ezt cigány divatbemutatónak, hát az egész arról szólt, hogy újraértelmezték a pipacsos szoknyát, ferdére vágták az alját, aztán rávarrták a modellekre. Szerintük ez divat lesz valaha is Ózdon kívül, vagy érdekel valakit is, hogy Borsodban miben jár a Kolompár Julcsa vízért a közkútra? Totál reménytelen banda, az életben nem fognak kivakarózni ezek a koszból, ez a divatbemutató is csak egy reménytelen próbálkozás, hogy fel tudjanak mutatni valamit, amit a saját gyökereikből sikerült alkotniuk. Gyökerek, haha, azok vannak köztük szép számmal, totál reménytelen banda. Most mondd meg nekem, mi a fene változik attól, ha elmondhatják, hogy róluk is szólt egy divatbemutató? Most komolyan? Megnézi a tévében a Lakatos Dzsenifer, meg a Kolompár Hoszéarmandó, mert az áramot lopja mind, de a lapostévé azért ott van a putriban is, de végül is nem baj, amíg azt nézik, legalább nem csinálnak újabb kölköket, akiket szintén mi tarthatunk el. … Jaj, drága, ez az újraértelmezése a hagyománynak szép gondolat, tényleg, de most komolyan, szerinted tényleg változik attól bármi is, hogy ezek itt most felvonultattak néhány mutatós cigánylányt a kreálmányaikban? Amúgy te mivel foglalkozol, szépségem? … Divattervező vagy?! Nem mondod?! Ez a nap egyre jobb lesz! … Saját kollekciód van? Akkor ez a te szerencsenapod is, drága! Nagyon megy ám a magazinom, a szakmában adnak a véleményemre, ha én azt írom le rólad, hogy tehetséges vagy, akkor irány a csillagos ég! Mikor nézhetem meg a munkáidat? … Hogy érted, hogy az előbb láttam őket? … Szóval akkor te...

...